Péter Lajos (szerk.): A székelykeresztúri unitárius báró Orbán Balázs gimnázium 150 éves emlékünnepe. 150 év emléke. Az 1943. június 5-iki véndiáktalálkozó és a június 6-iki emlékünnep alkalmával elmondott beszédek, költemények és elbeszélések (Kolozsvár, 1944)
III. Emlékünnepély
64 a magyarság hún származásának, Attila-ivadékvoltunknak hírét és valóságát, s az egykori-világhódító katonanemzetnek katonaalkatát, így van, ahogy mondtam: a székelység e nemzet állandóságának, vihartállásának és maradandóságnak s Székelykő szerinti örök képviselete. Nemcsak kő vagyunk azonban mi ebben a nemzetben, nemcsak a szikla szilárdságának vagyunk jelképei, hanem e gimnázium százötven esztendős múltja és százötven esztendős fejlődése is tanúság arra, hogy a székelység a sziklák magasbatörésének, az emelkedésnek is legszívósabb jelképe. Éppen ma világszerte való valóság az, hogy a nép nem tud szülőhelyén maradni, hanem vállalkozó szelleme vagy a városba viszi, vagy idegen földek, idegen nemzeteinek erősítésére szórja szét s közben elnéptelenednek az anyatájak és kiapadnak a nemzetfenntartó ősforrások. Az a székely nép azonban, mely ezt a földet lakja, ha kallódott is némiképp a városok és idegen tájak felé, lényegében mégis itt maradt szülőhonában, itt iparkodott lábán szétterpeszkedni s vállaival a magasba emelkedni. Földje, ha szegény volt, igényeit hozzáigazította és velemaradt, nem vágyott a dáriusi gazdagságban való dicsekvésre, hanem boldog volt abban, ha faját a helytmaradásban s lelkét a fölemelkedésben, a művészetben, a népszokásai megőrzésében gazdagíthatta. Felemelkedett a műveltségben, melyet e szent falak közt nyújthatott ifjainak. A népről azt mondják a történészek és a nemzetépítők, a nép nemzetté válik akkor, midőn egységbe szervezi önmagát és vezetőit saját véréből termeli ki. A székely nép a történelem során mindig nemzeti életet élt, mert mindenkoron kemény, katonás szervezettségben tapadt bonthatatlan egységgé és maga számára a saját rendjéből mindig kitermelte vezetőit. És nemcsak vezetőket termelt, hanem Isten dicsőségére házat is emelt a nemzeti közművelődés számára, hogy fiai még tanulásuk közben se váljanak el az anyaföldtől és ne szakadjanak el a szülői háztól. Mert íme éppen ez a százötven esztendős ünnepét ülő gimnázium az örök példa arra, hogy művelődésének előbb vitelére, vezetőinek kiképzésére, a falvak egyszerű népe, tehát a valójában vett nép maga kívánt és emelt saját földjéből, saját verítékével közművelődési palotát. Ebből a gimnáziumból százötven esztendőnek során több, mint száznegyven nemzedék sarjadott ki a magyar közéletbe és vált a magyar közéletnek Székelykő-szerű oszlopává, előhaladásának magas hordozójává. Ezért nem a magyar városok három-négyszáz esztendős gimnáziumai és kollégiumai a mi ékes nemzeti büszkeségeink, hanem a falu népének feltörő vágyából és széles áldozatkészségéből emelt ez a százötven éves múltú falusi gimnázium. És dicsőségünk, büszkeségünk ez a nép azért is, mert mire a nemzet egyeteme csak az elmúlt napokban érett meg a paraszttehetségek megmentésére irányuló mozgalmával, arra ez a nép írók és miniszterek nélkül is másfél évszázaddal ezelőtt önerején elég érettnek és elég erősnek mutatkozott.
