Péter Lajos (szerk.): A székelykeresztúri unitárius báró Orbán Balázs gimnázium 150 éves emlékünnepe. 150 év emléke. Az 1943. június 5-iki véndiáktalálkozó és a június 6-iki emlékünnep alkalmával elmondott beszédek, költemények és elbeszélések (Kolozsvár, 1944)

I. Véndiákestély

az udvarra, azon pedig semmi nyoma, hogy most tették volna be. Por és pókháló éktelenkedett rajta. . .

Egyszerre ráeszméltem, hogy csakugyan kár volt úgy megijedni! A fekete asszonynak nem esett kára. Alaptalan fenyegetéssel vette ki a negyven krajcárt a zsebemből. No, de most már okosabb leszek — húzódtam ki az udvarról — a hatvan krajcárt nem fizetem ki.

Becsapódásomról pedig válltig hallgatok, mert az eset az egész diákság előtt nevetség tárgyává tenne.

A versenyző társak, akik érthetően bűntársaknak érezték magukat, közrefogtak az első találkozáskor. Bevallották, hogy a férián ők is sokat aggódtak: nem került-e mégis az ablakbever és az igazgató úr elé? Most aztán megint a Senior pálcája alá tartozunk, pótoljuk össze a pénzt, fogjuk be vele gyorsan az asszony száját.

Én azonban fölényesen nevettem.

— Nem kell mindjárt úgy megijedni! — mondottam. — Egy krajcárt sem fizetünk többet.

— Meggondoltad? — gyáváskodtak az érdektársak.

— Bízzátok csak rám! — ütöttem mellemre. — A negyven krajcárhoz járuljatok hozzá, a többit majd eligazítom az asszonnyal, csak a szemem elé kerüljön...

Mindenki bámult férfias magatartásomon s így, ha a múltkor a dobó verseny eldöntetlen maradt is, bátorság dolgában én nyertem meg a mérkőzést.

2. A jó bizonyítvány.

Abban az időben, amelyről emlékezem, a nagyobb diákok erősen hatalmaskodtak a kisebbeken.

Engem Benkő Misi fogott jobbágyságra, ü negyedik osztályos volt, én második. Nagy különbség testi erő dolgában is, diáktapasztalatok tekintetében is.

Benkő Misi azonban nem volt rideglelkű zsarnok. Gyakran tett szép ígéreteket szolgálataim jutalmazására. Majd azon a napon — mondotta, — amikor a nyári szünidőt kiadják, bevisz egy boltba s mindkét zsebemet teletölti cukorral.

Osztálytársaim váltig kedvetlenítettek, hogy így meg úgy, ne higyjek Benkő Misinek: nem eszem abból az édességből, amit ígérget. Misinek a maga számára sem szokott pénze lenni.

Elmondtam Misinek, hogy mit hallok innen-onnan.

— Micsoda? Azt mondják, hogy nincs pénzem? — szólt haragra lobbanva. — Hát ez mi? — penderített egy húszkrajcárost az asztalra.

Mohón kaptam a pénz után.

— De hiszen ez lyukas! — ocsúdtam föl az örvendezésből.-— Hát aztán? Örülj, hogy lyukas. Hiszen, ha ép lett volna, régen elköltöttem volna. Most pedig itt van: igyekezzünk minél előnyösebben túladni rajta.