Gál Kelemen: A Kolozsvári Unitárius Kollégium története (1568-1900) 2. (Kolozsvár, 1935)
IX. rész: Igazgatók
497 Mint tanár rövid, velős, világos magyarázatokat tart, nem szereti a sok szószaporítást. Mint igazgató, szoros fegyelmet tart. Mint pénztárnok, lelkiismeretes és hű őre a rábizottaknak, aki előtt a köz érdeke: érinthetetlen szentség, melytől távol kell állania az önzésnek és magánérdeknek. Ha a megközelíthetetlen becsületességet mintáznom kellene, róla venném a vonásokat. A pénzkezelés kettős számvitelét talán nem ismeri, de esküt lehet rá tenni, hogy egy fillér sem vész el keze alatt s nem megy más helyre, mint ahová kell. E tekintetben jellemző, amit P. Horváth Ferenc főgondnok életrajzában (Kér. Magvető, 1878.) tőle olvasunk. A főgondnok az 1797-i Főtanácson azt a javaslatát terjesztette elé, hogy a közpénztárt semmi újabb kiadással járó költséggel ne terheljék. Ez az indítvány az akkori viszonyok ismerete alapján természetes volt. Az egyház és iskola a század elején minden vagyonából kiforgattatván, az iskola fenntartási költségeinek egész terhe a pátrónusokra nehezedett. A kollektázásnak szakadatlanul folynia kellett. De a sikert és eredményt sok körülmény gátolta és befolyásolta. Sokszor nagyon szűkösen folytak az adományok. Ekkor jött az az intézkedés, hogy a tanárok fizetésüket kikapják, de csak annyit, amennyit ki lehet fizetni s akkor, amikor lesz pénz. A tanárok sokat nélkülöztek. A restantiák lassanként felgyűltek. A Suki-alapítvány a tizenkettedik óra utolsó pillanatában érkezett a 90-es évek elején. A fizetéseket megjavították. Az igények fokozatosan emelkedtek. A Lázár püspök fizetését — személyéhez kötötten — 1000 mfrtra emelték. A főgondnok intenciója világos: gátat emelni az igények folytonos további emelkedésének és őrizni a közpénztár állagát és egyensúlyát. A javaslatot elfogadták. Benczédi ezt a megjegyzést fűzi hozzá, mely éles világot vet egész egyéniségére: „Nincs talán egyetlen törvénye is egyházunknak, melyet keletkezése óta oly szentül megtartani igyekeztek volna elődeink, mint ezt, melyet méltó lenne ezután is minden új egyházi tanácsos előtt felolvasni.“ 36 évi fáradhatatlanul buzgó és kötelességtudó tanári működés után 1902-ben nyugalomba vonult. 1902 szept. 15. igazgatósági gyűlésen egészen váratlanul szót kért, hogy elbúcsúzhassék. Az igazgatóság megfelelő ünnepély keretében szándékozott méltatni érdemes működését. Erre így felelt: „Az ily kis embernek nincs miért ünnepelnie, mert érdeme nincs, csak kötelessége. Kötelességeimet teljesítettem, tehát érdemet nem szereztem. Nincs tehát helye az ünnepeltetésnek.“ Hiába volt minden kérés, meggyőzniakarás, szilárdan megmaradt elhatározása mellett. Sőt kijelentette, hogy a tiszteletére rendezendő búcsúestélyen nem fog megjelenni. Búcsúszavaiban Dr. Gál Kelemen: A kolozsvári unitárius kollégium története. II. 32
