Gál Kelemen: A Kolozsvári Unitárius Kollégium története (1568-1900) 1. (Kolozsvár, 1935)
III. rész: A magyar-utcai iskola
219 Ezekből a jövedelmekből kapták fizetésüket: a) A plébánia kvártájából a plebánus, a magyar és szász prédikátorok és kántorok. b) Az iskola kvártájából a rektor, lektorok, kollaborátorok vagy köztanítók és a diákok az ú. n. septimanalist, vagy heti osztalékot. A püspök aszerint, amint papságot vagy tanárságot vitt, vagy egyikből, vagy másikból kapta fizetését. A kolozsvári eklézsia, melynek feje, mint „főkurátor“, a plebánus volt, ez elégséges bőséggel folyó jövedelmekből kezdett gondoskodni a külső eklézsiák szükségeiről is, melyeknek feje a püspök volt, valamint a kolozsvári fő- és szentpéteri s tordai alsó iskolákról. Az eklézsia konzisztóriuma csak hosszú időn át és keserű tapasztalatok árán alakult ki és nyert törvényes alakot. Mig kialakult, a számadások hűségének és tisztakezűségének egyetlen garanciája volt a vezetők és számadók önzetlen korrektsége. De sajnálattal kell idejegyeznünk, hogy e tekintetben idők folyamán sok visszaélés történt, amint a következőkből kitűnik. A konzisztórium megszervezése a 18. század első tizedének végére esik. Keletkezésére okul épen a salaristák fizetésének és a diákok heti segélypénzének hosszú időn át ki nem adása, vagy késedelmesen és hiányosan való kiszolgáltatása szolgált. A 18. század első tizede tele van ilyen irányú panaszokkal, kifakadásokkal és gyanúsításokkal. A tanárok is, a diákok is zúgtak és forrongtak a szükség miatt. Kolozsvári Dimén rektor hatáskört követelt magának a vagyon kezelésében, amit az eklézsia visszautasított. Ekkor készített Pálfi Zsigmond tanár egy részletesen megokolt javaslatot, melyet az eklézsia hosszú és alapos tárgyalás és megvitatás után elfogadott és 1710 elejétől életbeléptetett. Érdekes és az akkori rendetlen állapotokat szomorúan megvilágító a javaslat bevezetése. Megtudjuk ebből, hogy az eklézsia hívei között szálló sok panasz, gyanú és összeszólalkozás híreivel „már a kívül állók fülei is megtöltenek“. Munkáját azért terjeszti elé, hogy „nyaka szakadjon az atyafiságtalan ütközéseknek és gyanakodó szíveknek és ezekből származó szokott idegenkedéseknek“. Minden baj kútfeje „a számadás nem adás“. Gyülekezetünk méltóságára, értékére azért csekély, megvettetett és szegény, mert „nem egyes: nincsen lelke, egyjórende“. Ez pedig csak úgy lesz „ha egy véget teszünk fel magunknak: az közönséges jót, nem különöst, kiki magának“. Baj az is, hogy „egyik a másiknál fennebb tartja magát... Ha azt mondaná valaki: én tanács, én centumvir vagyok. Jól vagyon, a tanácsháznál vagy, ami vagy, az plébániánál atyafiak vagyunk mindnyájan“.
