Gál Kelemen: A Kolozsvári Unitárius Kollégium története (1568-1900) 1. (Kolozsvár, 1935)
I. rész: Az óvári iskola
127 ürügy alatt ezt is megszüntette. 1647-ben Schlichtingius János unitárius hittudóst száműzték s az unitárizmust védelmező lengyel nyelvű munkáját bakó által megégettették. 1655-ben az országot minden oldalról ellenség szorongatta: a svédek Károly Gusztáv alatt, s keletről az oroszok. Általános felkelés megmentette az országot, de a felkelést a katholikusok erős fanatizmusa követte. Békekötés után bosszújukat az eretnekeken — a svédek is azok voltak — töltötték ki. Az 1658. évi országgyűlés kimondotta, hogy az 1573. évi türelmi törvényt nem terjeszti ki a Krisztustagadókra és az unitáriusokat felhívta, hogy 3 év alatt katholikusok legyenek, vagy pedig javaikat eladva az országot örökre hagyják el. Eltiltották az unitárius istentiszteletet és megtiltották, hogy ev. hitre térjenek. Az 1659 országgyűlés már csak egy évet tűzött ki s 1660 jul. 10-e volt az utolsó határnap a lengyel unitáriusokra nézve. Nehány száz lengyel nemes család meggyőződésének mindent feláldozva elhagyja az országot. Még ma is tisztelettel kell meghajolnunk e hithűség előtt. így történt, hogy az „a nagylelkű Lengyelország, mely a 16. század közepén tárt karokkal fogadta a nyugati országok üldözöttjeit s menhelyet adott a vallási meggyőződés zaklatottjainak, a 17. század közepén szűkkeblű ridegséggel saját gyermekeit kergette tűzhelyeitől idegen földre“. A számüzöttek útra keltek tehát Poroszország, Szilézia, Németalföld, Németország és Svájc felé. Egy 380 tagú csoport Erdélybe indult Magyarországon át. A határon rablók támadták meg őket s mindenükből kifosztották. A kirablás — amint Uzoni írja — Przipcovius lengyel író szerint a német császári katonaság által történt, kiket erre a szerencsétlenek üldözői bujtottak fel. Ez az eset s Erdélyben a fejedelemválasztás miatt dúló belháboru sokakat visszatérésre birt. 30—40 család Erdélybe jött s ezek Bánffihunyadon, Bethlenben, Ádámoson, Árkoson és Kolozsvárt telepedtek le. Hogy milyen állapotban voltak ezek a szerencsétlen számüzöttek, olvashatjuk az 1661. évi március 15. kolozsvári zsinatnak az esperesekhez intézett körleveléből, melyben a híveket segélyezésre hívta fel. Eddig táplálták őket, de „gyenge állapotunk szerint, melybe ezernyi szomorú esemény, városunknak vadul dühöngő tűz által elpusztulása, mind az egész országnak, mind különösen Kolozsvárnak a törökök és tatárok által kétizben kegyetlen megsarcoltatása és kipusztulása miatt jutottunk“, tartanak tőle, hogy szükségükön segíteni nem fogunk tudni. A kolozsváriak a mezteleneket ruhával, az éhezőket élelemmel, a szegényeket útiköltséggel, az elfáradtakat kocsival látták el, falaik közé, hajlékaikba, karjaikba, ágyaikba fogadták.
