Kovács Sándor - Molnár B. Lehel (szerk.): Két könyv az egyedülvaló Atyaistennek, a Fiúnak és a Szentléleknek hamis és igaz ismeretéről. Gyulafehérvár 1568 - Az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai 2. (Kolozsvár, 2002)
Bevezető
csupán azzal hozható összefüggésbe, hogy a szentháromságtagadók a megtalált evangéliumi igazság ügyét az egyes személyek teljesítményén túlmutatónak akarták feltüntetni. A meghatározó nyilvánvalóan inkább az volt, hogy a nemzetközi terjesztésre szánt mű összeállítói egyes Lengyelországon és Erdélyen kívül élő szerzők életét kockáztatták volna a nevek feltüntetésével. De nem látszott ez célszerűnek a nagy protestáns központok meghódítására készülő mozgalom — akkor éppen Gyulafehérvárott vagy Kislengyelországban — élő képviselői esetében sem. Nem kis mértékben nehezítette meg ugyanakkor a megjelenés körülményeinek, s az egyes szövegek közötti viszonynak a tisztázását, hogy a címlapon a megjelenés évét elhallgató kötet ajánlásának a végén az 1567. augusztus 7-i dátum olvasható, s ezért a művet a körülmények alaposabb mérlegelése nélkül regisztráló első könyvészeti bibliográfiák ebben az esztendőben megjelent nyomtatványként írták le. Esetenként szinte megoldhatatlan kutatási nehézségeket jelentett ez a hallgatás, s egyben persze mai napig tartó, alkalmanként heves polémiák kiváltója is, hiszen a felekezeti és nemzeti elfogultságokkal is megterhelt modern kutatás számára szinte tárcán kínálja azt a lehetőséget, hogy a források hiányából adódó hézagokat az egyes kutatók logikusnak látszó, de prekoncepcióktól azért egyáltalán nem mentes hipotézisekkel hidalják át. Az ilyen hipotetikus elképzelések egyike-másika aztán bizonyított tényként rögzült, sőt újabb megfontolásokkal is gazdagodott egy-egy iskola vagy felekezet történetírásában, s ez mai napig akadályozza a tárgyszerű megközelítést. így a szociniánus szemléletű művek, illetőleg szerzők hajlottak arra, hogy a névtelenül megjelent erdélyi antitrinitárius kiadványok többségét Giorgio Biandratának tulajdonítsák, mivel Sandius Bibliotheca Antitrinitariorum c. munkája az ő neve alatt sorolja fel szinte mindegyiket. Idővel ugyanis kevéssé figyeltek Sandius, illetve az ő munkáját kiegészítő Benedykt Wiszowaty azon megjegyzésére, hogy a névtelen kiadványok esetében kizárólag azért választották ezt az eljárást, mert Biandrata vitte be a szentháromságtagadást Erdélybe és Lengyelországba. A lengyel kutatók többsége hajlott ennek a véleménynek az elfogadására, illetőleg Grzegorz Pawel szerepének hangsúlyozásával próbálta árnyalni azt. Ez a törekvés különösen az utóbbi időszakban vált egyre markánsabbá, nem utolsósorban annak a Pimát Antal által megfogalmazott koncepciónak az ellensúlyozásaként, amely az anabapüsztikus szektásságba elsüllyedt Grzegorz Pawelt és társait képtelennek tartotta ilyen nagyívű elgondolások megfogalmazására, s hajlott arra, hogy a lengyel lelkészek szerepét a kiadvány létrejöttében a lehető legminimálisabbra csökkentse. Mondanom sem kell, hogy a magyar kutatók pedig szinte a legutóbbi időkig azt tekintették axiómának, hogy első püspöküknek tulajdoníthatók mindazok a fejezetek, amelyeknek van megfelelőjük Dávid Ferenc ebben az időszakban megjelent magyar nyelvű munkáiban (Rövid magyarázat, Rövid útmutatás). Ezt a hagiografikus elemekkel vegyes nemzeti 10
