Varga Béla: Hit és vallás. (Tanulmányok) (Kolozsvár, 1948)

II. Az unitárius hittan főbb pontjai

56

benne rejlő okok gátolják, megkötöttségük forrásai sajátmagúkban, erkölcsi természetünk adottságaiban keresendők. Istenben való hitre azonban sem az erkölcsi törvény, sem a tapasztalat nem kötelez. A szellem legspontánabb megnyilvánulása tehát az Istenben való hit. Isten ajándéka ez, amint az irás oly találóan fejezi ki (Ef. II. r. 8. v.).

Azok számára, akik hisznek, a hit világa épolyan valóság, mint a tudás és az erkölcs azok számára, akiknek van tudásuk vagy erkölcsi életet élnek; az elsőnek az igazságai nem állnak a két utóbbi mögött.

A tudás, erkölcs és a hit között vannak olyan vonatkozások, amelyek nagyon egymásra utalják őket. A tudás világának vannak olyan pontjai, amelyek szükségképpen a hit világához tartoznak s így van az erkölcsnél is. A tudás korlátái és az a tény, hogy több az, amit nem ismerünk, mint az, amit ismerünk, szükségképpen arra utalnak, hogy a tudást a hitnek kell kiegészítenie. A tudás tehát nem lehet el hit nélkül és a hit sem tudás nélkül. A tudás ellenőrzi a hitet, a hit pedig kiegészíti a tudást.

A hitigazságok sajátos természete abban áll, hogy a tudás a valóság tényeire támaszkodik, az erkölcs pedig abban nyilvánul meg, hogy értékítéleteket alkot, a hitben ez a kettő egybeforr úgy, hogy a vallásban a legfőbb valóság egyúttal a legfőbb érték is. Ez adja meg a hitigazságok sajátos jellegét.

Tisztán értékítéleteket alkotni még nem vallás. Vallássá akkor lesz ez a folyamat, ha minden értékítélet mögött fölfedezi Istent, mint az értékek forrását és megvalósítóját és amikor az értékítéletek mind közvetlen összefüggésbe kerülnek vele. Ekkor beszélhetünk vallásos hitről a szó igazi értelmében.

A kijelentés lefolyása. Ami a tapasztalás a tudás világában, ugyanaz a kijelentés a hit világában. A kijelentés a hivő számára megtalálása és megértése azoknak a szálaknak, amelyek életünket Istenhez fűzik. Martineau klasszikus meghatározása szerint: kijelentés Isten egyetemleges felhívása emberi mivoltunkhoz. Ehhez hozzátehetjük, hogy emberi mivoltunk felhívása Istenhez.

Minthogy a vallás tulajdonképpen Isten létezésének felismerése és öntudatosítása, hozzánk való viszonya szellemi akaratunk szerint, természetes, hogy vallást kijelentés nélkül el nem képzelhetünk. Éppen azért meg kell tisztítanunk a kijelentés fogalmát mindazoktól az elemektől, amelyek értelmét elhomályosítják.