Dávid Ferenc: Dávid Ferenc értekezése a kettő Istenségről. De Dualitate (Kolozsvár, 1943)

D. F. Krisztust, Istennek fiát, amennyiben minden őrajta áll s ő ura mindeneknek, út, igazság és élet, ki nekünk örök­életet ad, közbenjáró, továbbá nekünk királyunk, az egyház feje és aki azt mondta, hogy velünk lesz az idők végezetéig, ezt a Krisztust a mi tanításunk szerint semmiképpen sem kell segítségül hívni. Mert magának Krisztusnak tanúsága szerint, Máté 11., 25. alapján nem Krisztust, e látható ég és föld urát, hanem a láthatatlan égét és földét, vagyis a zsidók és nemzetek urát kell segítségül hívni, őbenne van­nak ugyanis mindazok a dolgok, melyek az ő szolgálatát teljessé teszik, amint ezt Pál 2. Kor. 5-ben kifejti. Út, élet és igazság ő, mert megmutatta nekünk az Atyához vezető utat, az igazságot tanította és megmagyarázta, miképpen nyerhetünk örökéletet és bennünket, ellenségeket az Atyával megbékített. Mindezek azonban nem oda céloznak, hogy Krisztust segítségül kell hívni. Hiszen maga Krisztus, az igazság mestere nyilván tanította, hogy senki mást nem kell segítségül hívni, csak az ő mennyei atyját és hogy csupán az az igaz imádat, amit lélekben és igazságban az Atyához intézünk. Ebből pedig világos, hogy mindazok, akik azt tanítják, hogy az Atyaistenen kívül Krisztust is segítségül kell hívni, hamis imádók és az imádás hamis módját ajánl­ják. Végül pedig az imádságnak a szent bibliában található formái is nem Krisztushoz, hanem az Atyaistenhez vannak intézve. Vigyázni kell azért, hogy abból a forrásból Isten igéjével ellenkező dolgot ne merítsünk és a szentírás alap­ját föl ne forgassuk. Minthogy pedig más dolog Krisztusnak segítségülhívása és ismét más Krisztusnak miérettünk az Atyánál való köz­benjárása, (mert amint Mózes és mások tanítják, nem kell minden közbenjárót segítségül hívni,) nem látom be, ho­gyan lehet ebből a Krisztus segítségülhívására következtetni. Továbbá amikor Krisztus közbenjár és miérettünk szót emel, sem térdel nem hajlít, sem hosszadalmas könyörgést nem bocsát az Atyához, mert elegendőnek tartja az ő min­denütt való jelenlétét. Nem látok azért semmi okot arra, hogy ellenség módjára egymással viaskodjunk, holott nein magáról a közbenjárásról és az érettünk való szótételről vitázunk, hanem csupán annak módjáról. Amiképpen tehát 44

Next

/
Oldalképek
Tartalom