Magyarság és vallás (Budapest, 1942)

Simén Dániel: Unitárius lelkész az új világ küszöbén

53 meggyőződésünket, mint legszentebb magánügyet, kölcsönösen tiszteletben kell tartanunk s töreked­nünk kiél több igazság és több világosság után. A szabadelvűségbe logikusan kapcsolódik bele a türelmesség kérdése. Ez már gyökeres revízióra szo­rul, mert kifelé egyoldalú alázatos tiszteletté, szinte mondhatnék bárgyú meghunyászkodássá, befelé pe­dig rosszindulatú közönnyé, elerötlenítő semleges­séggé fajult. A türelem gyakran akadályozott meg minket, unitáriusokat abban, hogy igazságunk mel­lett nyíltan állást foglaljunk s gyakran feledtette el velünk, hogy egy nagy szándék nem lehet semleges! Hogy csak annak van jövője és élete, aki küzd. Szám­talan példával igazolható, hogy a türelem milyen fel­mérhetetlen kárt okoztt nekünk. Úgy jártunk vele, mint a magyar nemzet a lovagiasságával. A magyar addig tetszelgett erényében, — mert a lovagisság kétségkívül magyar erény — amíg szemfüles népek nemcsak a lovát, de a földjét is kihúzták alóla. A vallási tolerancia történelmi hivatása az volt, hogy a keresztény felekezetek között a „pares” elvét meg­valósítsa, az inkvizíciónak és vak türelmetlenségnek még az emlékét is kitörülje a keresztény lelkekből. Az unitárizmus minden áldzoatot meghozott ezért a célért, ami dicséretes is, de közben nem vette észre, hogy a máglyatűzön egész élete megsemmisülhet. Az „actio catolica” és az „eclesia militans” korában, ha élni és harcolni akarunk, mindazért, ami szent az éle­tünkben, fenntartásnélkül türelmet hirdetni, enyhén szólva: naivság vagy nagyképűség. Az unitárius lé­lek sohasem tud megszállott, vak fanatikus lenni, de

Next

/
Oldalképek
Tartalom