Magyarság és vallás (Budapest, 1942)

Ekárt Andor: Elnöki megnyitó

19

fáraxilxatatlanul dobja a fénycsóvákat, szórja a világosságot. És a hullámok tetején táncoló hajók látják őt, ujjonganak a fény vezérlő erején. Ilyen a lelkipásztor élete is. Világosság a sötétségben. Ilyennek kell lennie. Ott áll a világban, a gyülekezetben, mint egy élő bizonyságául a felséges Isten létezésének. Egész élete testté vált prédikáció kell, hogy legyen. Körülötte a föld, pénz, haszon, élvezetek világa. Minden szem a láthatókra tapad ott, ahol ő a láthatatlant képviseli. Magasztos, felséges hivatás az „Isten igájában” lenni. De vájjon érdemes-e? Világító torony fényednél látsz-e feléd törekvő hajókat, vagy csak szennyes hullámok tajtékzását? Szíved izzására gyúlnak-e őrtüzek? Lármafád hangjára mozdulnak-e lelkek? Nem hiábavaló-e minden? Nem. Te vagy a világosság. A szemek reád néznek, sokan lopva, titkon, még azok is, ott is szikrák pattannak, őrtüzek gyúlnak, lármafád hangjára lelkek mozdulnak és 'benned látják megtestesülve magát a keresztény gongot, a jóságot, benned van bizalmuk, reménységük, benned látjuák megtesülve magát a keresztény gondolatot, eszmét.

Szédítő távlata ez a papi hivatásnak. És mi mindannyian erre vagyunk elhíva, ezért állíttattunk gyülekezeteink élére.

Augustinus kérdi és írja:

— Kik az egyház ellenségei? Pogányok, mohammedánok, zsidók.

— Kik még nagyobb ellenségei? A rossz keresztények.

— Kik a legnagyobb ellenségei? A rossz papok.