Derzsi Károly (szerk.): A Budapesti Unitárius Egyházközség templom-szentelési ünnepélye alkalmával 1890. évi október hó 26-án mondott imák és beszédek - Unitárius kis könyvtár 43-45. (Budapest, 1890)

tetszését megnyerni, az idvességet megszerezni. De Jézus hamar belátta, hogy az ember s annak erkölcsi és lelki tulajdonai csak emberek között fejlődhetnek; belátta, hogy ha idvezülni .akarunk: elébb másokat kell idvezitenünk; belátta, hogy ha Istent valóban tisztelni akarjuk: nem magunkat, hanem embertársainkat kell szolgálnunk; belátta, hogy ha vallásos tulajdonainkat mivelni akarjuk: elébb az erkölcsieket kell mivelnünk és gyakorolnunk. E tudatban, e meggyőződésben lépett a nyilvánosságra. Első föllépésekor is a zsinagógában ezt olvassa: Az Úrnak Lelke én rajtam, a mire fölként engemet, hogy a szegényeknek evangéliumot hirdessek, hogy meggyógyítsam a töredelmes szivüeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, a vakoknak szemek megnyílását, és hogy szabadon bocsássam a letapodtakat.<í — És ha az ő további pályájára, tanitásáira, cselekedeteire és életére gondolunk: ki merné tagadni, hogy ő egészen az emberi természet erkölcsi alapján állott; az erkölcsi érzelmek mozgásba hozására s ezek fejlesztése által a lelkiek fölelevenitésére és növelésére irányozta beszédeit s cselekedeteit? Ki tagadná, hogy ő ép az ő erkölcsi nagysága, kipróbált lelki tisztasága, emberi méltóságának érzete, alázatossága s gyakorlati áldozatkészsége által hatott embertársaira s ezek által gyógyította az erkölcsileg sántákat, bénákat, a lelkileg vakokat, nyomorékokat, s emelte fel az elesetteket! ? Ki tagadná, hogy ő, magát elfeledve, az embertársai mint testvérei iránti kötelességek teljesítését tartotta elsőnek! ? Ki tagadná, hogy ő egész életével szolgálta az embert s ép ez által tisztelte az Istent! ? Ki tagadná, hogy ő méltán elmondhatta, a mit vajha mi is mindig elmondhatnánk: én és Atyám egy vagyunk; méltán elmondhatta, mert érezte, tapasztalta, hogy embertár2 7