Derzsi Károly et al.: A budapesti Unitárius Anyaegyház megalapítási ünnepe. Imák és beszédek. Elmondva 1881. octóber 2-án első rendes isteni tisztelet alkalmával Budapesten, az ágostai hitvallásúak Deák-téri főiskolája dísztermében (Budapest, 1881)
8 sül ? ... E kétes helyzetben, a prfófétának épúgy mint nekem, jól esik a bátorítás: Ne félj, mert én veled leszek, hogy meg oltalmazzalak; megnyugtat, fölemel, lelkesít a szózat: íme adom az én igémet a te szádba. Adom az én igémet a te szádba. Lássuk, kér. atyámfiái! hogyan történhetik ez. Az ember első sorban a természet gyermeke. Az önfenntartás ösztöne ide-oda hajtja. A külső körülmények lelánczolják ; a mindennapiság és annak követelményei fogva tartják. Bizonyos egyformaság vonul át életén, egyhangúság lelkén, s a folytonos ugyanazonosság e színvonalán, hol megszűnik a tudvágy, meggyengülnek a haladás rugói, elszerderülnek a lélek magasabb óhajai: a föld embere a nemesebb érdekek iránti közönynyel. gyakran önelégültséggel, sőt némi önteltséggel futja pályáját. De jőnek perczek, — mert gondolkodó embert ilyek nélkül nem képzelhetünk, — midőn az ember, leikébe szállva, a lefolyt életidő s magasabb rendeltetése fölött elmélkedik; midőn egy sugár világítja meg benső énünket s e világnál megdöbbenve látjuk saját gyengeségünket: egy érzet vomíl át egész valónkon, fájón, mint villanyhatás : kicsinységünk érzete. Bánat nehezül szivünkre, búskomorság felhői szállnak lelkünk egére .... De e felhőkön túlról, ha önbizalmunkat el nem veszítjük, szózatot hallunk: Ne félj! . . . E felhőkön túl, ha hitünket megtartottuk, homályosan bár egyelőre sejtünk, látunk valamit, mely vonz, melyet megragadni szeretnénk. És egyszerre az eddigi véges lét helyett, a végtelenség látványaival; momentan élet helyett az örökkévalóság biztató mosolyaival; földi érdekek helyett a humanitás mennyországa angyalaival — — mind ott vannak, ott vonulnak el lelkünk színpadán; úgy hívogatnak, úgy vonzanak! . .. Boldog, ki e perczeket átéli s még boldogabb, ki azokat nyomtalanul eltűnni nem engedi. Tükrök ezek, melyekben az ember saját énjét látja, — szerencsés, ki belenézve kővé nem változott. Bölcsők ezek, az új szülötteknek bölcsői; boldog, ki benne ringva fölébred s új életet él. Itt születnek az emberek, mert a valódi ember, csak az ily perczek alatt kezdődik. Itt születik a költő, az iró s fölismerhetitek, mert csak az ily perczekben támadt gondolat az, mely dicsőséget s hazát, szerelmet s csalódást, oly rithmusokban és oly lélekkel rajzol, mely az olvasó lelkében viszhangra talál s melyben saját lényünk történetét olvassuk. Itt születik a művész. S nézzétek, mily ismeretes, mily találó az eszmény, mily gyakran látott a táj, mely realizálva élőnkbe tárul! Az ó-kor remek alakjai, az új-kor múltat és jelent átölelő alkotásai itt lépnek fel előttünk.
