Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Czire Szabolcs: A történeti Jézus asztalközössége és az úrvacsora gyakorlata
ségében tehát azt mondhatjuk, hogy Jézus nem használja az elterjedt üdvtörténeti keretet, és Isten országát nem annak előre várható és kiszámítható fejleményeként jeleníti meg, hanem mint ami kizárólag Isten irgalmának és szeretetének szuverén akaratából jött közel az emberhez. Ezzel együtt egészen háttérbe szorul a Sion-hagyományra jellemző ítélő Isten képe, és helyét az irgalmas mennyei Atya melegsége veszi át, amely minden előzetes emberi teljesítmény vagy származás nélkül kínálja fel szeretetét (jó példa erre a vámszedő imája, Lk 18,13). Ha Isten országa összefüggésében Jézus beszél egyáltalán ítéletről, akkor az többé nem a Tóra-hűség kritériuma alatt történik, hanem az Isten országa elfogadása, illetve elutasítása összefüggésében. Hogy Jézus a teremtésteológia keretét használta üzenete megfogalmazására, annak bizonyságaként tanításának formai és tartalmi elemei önmagukért beszélnek. A Jézus mondásaira (példázatok, aforizmák és főként a Q-anyag) irányuló kutatás az utóbbi évtizedekben egyre szélesebb kör számára meggyőződéssé tette, hogy a Jézus-hagyomány legkorábbi rétegét bölcsességi anyag képezi, amelyre később rakódott rá - mintegy a parúzia késésére adott válaszként - az apokaliptikus réteg, amely az előbbit is aztán részben átformálta. Formai szempontból az általa használt műfajok - aforizma, példázat — egyértelműen a bölcsesség! hagyomány sajátjai. Tartalmi szempontból a példázatok „nyersanyagát” nem Izráel üdvtörténeti elemei78 , hanem a mindennapi galileai élet természeti és társadalmi környezete adja. Az ókori világban természetszerűleg mindkettő a teremtett világ szerves, összetartozó része. 78 Ha elfogadjuk a kutatás mai többségi kontextusát, amely szerint a gonosz szőlőművesek (Mk 12,1-11), a gazdag és Lázár (Lk 16,19-31) példázatok inkább tükrözik az ősegyház nyelvezetét és szemléletét, mint ajézusét, akkor két példázat marad, ami itt számításba jöhet: az irgalmas szamaritánus (Lk 10,25-37) meg a farizeus és a vámszedő (Lk 18,9-14). Mindkettőben a hagyomány képviselői negatív megítélést kapnak. Jézus evangéliuma, jó híre, hogy Isten uralma a múlt egy adott pillanatától kezdve, kizárólag Isten szuverén akaratából adódóan, közvetlen közelségbejött az emberhez, és annak az ember az„itt és mosf'-ban puszta teremtettsége jogán részese lehet. Az ember abszolút értékét teremtettsége alanyi jogon adja. Az ember egyedül Istenhez való viszonyában méretik meg (Mt 5,48), ami embertársaihoz való viszonyát is alapvetően meg kell hogy változtassa. Ez egészen az ellenség szeretetének imperatívuszáig terjed, amelyet szintén Isten teremtő és gondviselő tevékenysége szavatol (Mt 5,44-45). Mindkét nagy hagyományban megtaláljuk az isteni gondviselés és étel összekapcsolását, illetve az asztalközösség témát. De nagyon eltérő módon! Az apokaliptikus hagyományra egyfajta — mondhatnánk — barokkos túldíszítés jellemző (vö. Szib 3.744-761; 785-794; részben Ézs 25), amellyel a jövőben beköszöntő isteni áldás-korszakát az emberi képzelet minden le-77 A “ é g s s y t z a ö t a k r a z o t l r ékül n ö r a t z v t i ö a a s c J > * é é o z g r u e a
