Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szabó Árpád: Az ember természete és rendeltetése
jenek a világban; az istenhívők pedig többé nem fogják arra használni a vallás külsőséges cselekményeit, hogy általuk ellensúlyozzák az erkölcsi törvény iránti engedetlenségüket. Mindez azt jelenti, hogy az ember, aki forrása és központja ennek az erkölcsi átváltozásnak, igaz és őszinte lesz erkölcsi mivoltában, amely létének alkotó részét képezi. A fogság tapasztalatai hatalmas változásokat hoztak Izrael gondolkodásában. Ezek között ott van az egyén új jelentősége is. Ez nem mond ellent annak a korábbi megállapításunknak, hogy az Otestamentum sajátos felfogásában az ember mint kollektív lény jelenik meg. Az új hangsúly mellett, amelyet főként Jeremiásnál, Ezékielnél és a bölcsességi irodalomban találunk meg a régi felfogás megőrizte jelentőségét és érvényét. A nemzetnek mint politikai egységnek a megszűnte szükségessé tette az új helyzethez való igazodást, amely végül is Izraelnek mint szellemi-lelki közösségnek az új felfogásához vezetetett. Ez egyben megteremtette az egyén értékének új tudatát, akinek személyes szenvedése és hite előremutatott az új lelki közösség üdvözülési keretként való felfogása felé. Az Otestamentum könyvei az erkölcsiséget sohasem úgy tekintik, mint amely az ember természetében vagy a társadalmi rendben gyökerezik. Az ember jóságának forrása Isten természetéből fakad. Az ember élete ettől a másik valóságtól függ. Következőleg az igazságosság és igazság, az irgalmasság és szeretet — amikor az emberi magatartásra alkalmazzák — mindig Isten akaratával van összekapcsolva, és nem általános erkölcsi fogalomként jelenik meg. Ezért a prófétákat sem minősíthetjük erkölcsi tanítóknak, mert úgy prédikálták erkölcsi tanításaikat, mint Isten kijelentett akaratát, amelynek kényszerét szüntelenül magukon érezték. l.e. Az ember erkölcsi természetéből következik a szabadsága. A nemzet életében, amely szabadon választotta Jáhvét Istenének s ezzel erkölcsi viszonyba lépett vele, vagy az egyén életében, aki a bálványimádás sötétségéből Isten világossága felé fordította arcát, ezt a szabadságot látjuk érvényesülni. A mindennapi döntések terén sohasem kétséges az egyén autonómiája. A gyakorlati élet céljaiban az ember szabad volt, a maga útján járt és keveset kérdezett a természet lehetőségeiről, a társadalmi és kulturális környezetről, amely körülvette és korlátozta cselekvésében. Úgy tűnt, Isten hatalmának nagysága népe élete és a természet felett csökkenti, vagy éppen meg is szünteti az ember szabadságát. Az ember életét Isten szentsége és fensége uralta, hogyan tudta volna hát az ember elkerülni, hogy az isteni uralom ne határozza meg minden gondolatát és tettét?! Az Otestamentum embere azonban nem értene egyet a kérdés ilyen felvetésével, ő ugyanis birtokában volt az isteni parancsok visszautasítása tapasztalatának. így hát teljes mértékben tudatában volt saját akaratának, amely még Isten akaratának is ellentmondhatott. 118
