Szabó Árpád (szerk.): Isten és ember szolgálatában. Erdő János emlékezete (Kolozsvár, 2007)
Szabó Árpád: Az ember természete és rendeltetése
113 Ha az Ótestamentum emberét közelebbről tanulmányozzuk, részleteiben elemezhetjük természetét, és megismerhetjük megkülönböztető jegyeit. l.a. Az első, amit megállapíthatunk, hogy az ember nem önmagában és önelhatározó módon létezik, hanem a közösséggel való kapcsolatában, a hagyományokon és szokásokon keresztül. Egész élete sokrétűen kapcsolódik a nagyobb közösség életéhez. Ezért az ember inkább társaslényként, semmint egyénként jelenik meg. Ha az embert akarjuk megérteni, meg kell vizsgálnunk olyan társadalmi egységeket, mint a család, nemzetség, törzs és nemzet. Ebből a szempontból jelentős, hogy Ádám nemcsak az édenkerti történet emberi főszereplőjének a neve, hanem az emberiség kifejezésére is használatos héber szó egyben. Az Otestamentumban nem található meg a tiszta egyéniség; ami ott vonul végig a bibliai gondolkodás mélyén, az a társadalmi lét, amelyben minden ember csak az önmegvalósítás egyetlen lehetőségét találhatja meg, nevezetesen annak a társadalomnak a jólétét, amelyhez tartozik. A közösség minden tagja osztozik a többi tagok viselkedése által kiváltott következményekben. Ez különösen akkor szemlélhető, ha valaki bűnt követett el. A bűn és büntetés nem korlátozódik csupán a tényleges elkövetőkre. A vérkötelék és a jogi személyiség, amely egyesíti őket, megkívánja, hogy valamennyien szenvedjenek. Ennek az elvnek az érvényesülését szemlélteti a Kóréh-nemzetség négy embere által elkövetett bűn (4Móz/Szám 16,1-35). Kóréh és követői megkérdőjelezték és támadták Mózesnek mint Izrael vezetőjének a tekintélyét. A lázadás következményeként Isten parancsára megnyílt a föld és elnyelte a nemzetség valamennyi emberét, házuk népével együtt. Mai szemmel nézve világos, hogy nem voltak mindannyian bűnösök, de ótestamentumi értelemben mind azok voltak a kollektív személyiség fogalmának érvényesülése révén. A közösség vertikális összetartozásának volt egy pozitív és egy negatív oldala is. A közösség nemzedékről nemzedékre áldásban vagy átokban részesült — tagjai viselkedésének következményeként. A törzsi erkölcshöz való alkalmazkodás oly mélyen ágyazódik a csoport tagjainak tudatába, hogy megértését borzalommal fogadták, s úgy minősítették, hogy az halált jelent. Istent úgy tekintették, mint a közösség összetartozásának védőjét és megőrzőjét, aki egyben bíró és a büntetés végrehajtója is, ha bűnt követnek el. Ugyanakkor ő a gazdagság és jólét adója, amikor a hagyományos formákhoz és erkölcsökhöz való alkalmazkodás érvényesült. A Tízparancsolat deuteronomiumi változatában Isten tudtul adja, hogy ez az ő tiszte, „mert én az Űr, a te Istened féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiákban, harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek; de irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, akik engem szeretnek és az én parancsolataimat megtartják" (5Móz/MTörv 5,9—10). Ebben az esetben a követkéz-
