Ferencz József - Kelemen Albert et al.: Dersi János emléke. 1830-1890 (Kolozsvár, 1893)

gazdaság, erő, erény, közgyarapodás, nemzeti súly s a lakósok tiszta erkölcse.“ íme, az idveziilt, mint jellcmes és munkálkodásában is a jobb jövőért heviilő hazafi, mint társadalmunknak, városunknak közbecsiilésbcn élt polgára, elköltözésével nagy űrt hagy sorainkban.

Mindenek felett a józan hitben állhatatos, a keresztényi szeretetben ékeskedő, a vallás, a nevelés oltárán ott és akkor, a hol és a mikor legnagyobb volt a szükség, mindig áldozni kész egyháztagot, a tanuló ifjúság meleg keblű pártfogóját, egyházunknak s helyi egyházközségünknek bölcs tanácsosát, egyházkörünknek egy tapintatos felügyelő gondnokát veszítettük el benne.

Megdicsőült felebarátunk nem volt szerencsés családalapitó, nem voltak gyermekei; de szive keresett utódokat, örökösöket: lett szellemi családatyává s nemes életére, munkásságára, számtalan jótéteményeire a koronát akkor tette fel, midőn végrendeletében unitárius anyaszentegyházunkat tette örökösévé. Az ő halálával egyházunk a legnagyobb hagyományt, százezer forint értéket megközelítő szép birtokokat örökölt. íme, szószerint betelt itt az apostoli mondás: „a hol végrendelet vagyon, szükség, hogy a végrendelkezőnek halála is meglegyen, mert a végrendelet az emberek halálával erős-, mert inig él, a végrendelkező, a végrendelet erőtlen.“ Most sugározza be öröklő dicsfény az idveziiltnek egész életét, törekvését s előttünk a szép jövőt. Most hisszük, hogy az ő emléke mindig élni fog mindama jók szivében, kik az ő jótéteményeinek részeseivé lettek és lesznek. Most látjuk, érezzük, miért vigasztaló s lélekemelő egyszersmind a tőle való búcsuvétel.

Valahányszor nemes jelleme, embersége és hasznos munkássága emlittetik fel példa gyanánt az utódok előtt, mindannyiszor tápot nyer bennök az emberi méltóságra törekvés. Valahányszor hazafias tette közművelődésünket emeli, gyarapítja, mindannyiszor nevekedik s tettre ösztönöztetik a hazafias nemzeti érzés. Valahányszor székely-keresztúri és kolozsvári középiskoláink megülik jóltevőik emlékünnepélyét, mindannyiszor lelkesülten áldják az ő emlékét is, mint a felvilágosodás intézetei s a szegény tanulók első rendű jóltevőjének emléket. Valahányszor egyházunkban s legközelebbről marosvásárhelyi unitárius egyházközségünkben a szeretet evangéliuma, a tiszta erkölcsiség, az Isten egységének hite s az „örökkévaló örökség Ítélete“ hirdettetik, mindannyiszor az ő jótéteménye is egyik ékes szavú beszélője lesz azok hatalmának, hogy a hol ideiglenesen élt, munkált, ugyanott segélje, emelje örökké Isten országa építését, terjedését.

Oh hát, a veszteség okozta fájdalom mellett, hadd enyhítse, vigasztalja lelkünket az a tudat, hogy ő a mienk volt s a miénk lesz; hadd enyhítse, vigasztalja lelkünket a jövőbe, az örökkévalóságba vetett hit, hogy végső búcsuvételíink daczára is, az ő jótéteményei s halhatatlan szelleme által vele Örökre összeköttetésben maradunk.

E hittel végy búcsút az idvezülttől, egyetlen közeli jó nőrokona, a kj

— 37 —