Ferencz József - Kelemen Albert et al.: Dersi János emléke. 1830-1890 (Kolozsvár, 1893)
— 35 — Beszéd a sírnál. Midőn a téli fagy elzárja szemeink elől a természet szép, áldásos kebelét, s az attól való megválás fájdalmas érzelmeket támaszt, ezzel együtt az a vigasztaló reménység is megszülemlik keblünkben, hogy tavasszal ismét szép lesz minden, megújul a természet gazdag áldásaival. Éppen igy vagyunk emberi létünk viszonyaiban be-beálló változásokkal, s úgy találjuk, hogy minden megválásban, búcsuvételben a fájdalom és vigasz gondolatai és érzelmei oly csodálatosan vegyülnek. Az útra induló családfő búcsuvételében, a fájó érzés mellett, ott van a vigasztaló is e szavaiban: „a viszontlátásig!“ A tengerre szálló hajós sorsa iránt aggódó érdeklődők lelkében egyszersmind lerajzolódik az a szerencsés pálya is, mely őt az óhajtott kikötőbe visszahozza. A hazájától „szentelt fájdalommal“ búcsúzó költő ugyanakkor reménytáplálva szól: «Ha visszatérek, boldogulva, hon, Hadd lássam népemet virányidon.» A régi görög nő, a kinél szokásban volt az elesett hősöket pajzsaikon temetni el, harezba menő fiától, pajzsát nyújtva neki, e szavakkal búcsúzik: „fiam, nagy ezzel, vagy ezen...!“ A durva erőszak által legyőzött szabadság hősöket lehangolja ugyan az igaz ügynek romlása s szeretteiktől való elszakittatás egyfelől, de másfelől lelkesülten szenvednek vértanúi halált, ajkikon e szent jelszóval: „Igazságért, szabadságért!“ Istvánt, az első keresztény vértanút, megkövezik dühös ellenei, de ez alatt feltűnik lelke előtt a megnyilatkozott ég, látja Istennek dicsőségét s az embernek fiát Istennek jobbján. A legnagyobb szenvedőnek, Jézusnak keresztre feszittetése kínos érzelmeket támaszt a szemlélőben, de azonnal lélekemelő megnyugvás száll minden igaz keresztény szivébe, mihelyt hallja a haldokló szózatát: „Atyám, a te kezeidbe ajánlom lelke met!“ Ily csodálatosan vegyül a fájdalom és vigasz bennünk mindannyiszor, valahányszor valamely szerettünket, barátunkat, vagy jó keresztény társunkat ragadja el tőlünk a halál s kényszerit a tőlük való végső búcsuvételre. íme, igy vagyunk ezzel most is, midőn egy jeles kér. embertársunktól való búcsuvételre állottunk meg e sir szélén. Méltó azért, hogy midőn a mi derék Dersi Jánosunknak, az igaz emberbarátnak, a jellemes hazafinak s egyházunk hallhatatlan jóltevői egyikének temetési ünnepélyét szenteljük, szenteljük meg ezt, gyászoló gyülekezet! azokkal a fájdalmas, de egyszersmind vigasztaló és felemelő dondolatokkal és érzelmekkel, a melyekkel jeleseinktől szoktunk végső búcsút venni. Idő és körülmények nem engedik kiterjeszkednünk arra, hogy általában miért fájdalmas jeleseinktől megválni, mert ekkor elmélkednünk kellene arról, hogy ők mint emberek miként töltötték be hivatásukat a társadalomban, mint 3*
