Kiss Ernő: Dávid Ferenc születésének négyszázados emlékünnepére (Kolozsvár, 1910)
VIII. Válságos esztendők
DR. KISS ERNŐ 79 Most maradtak már igazán árván Dávid és követői. A fejedelem már nyomban megválasztása után megfosztotta udvari papi állásától régi riválisát, Alesius Dénest nevezvén ki újra e tisztségre. Békés bukásával pedig még az egyetlen befolyásos tanácsúr is elkerült a fejedelmi udvarból, akiben igazán bízhatott volna. Mert bizony a többi nagy úr — természetesen Blandrata is, — hűtlen lett hozzá a fejedelmi adományok és kitüntetések fejében. Ám mindez nem csüggesztette volna erős lelkét, ha nem következtek volna rá egyéb, súlyosabb csapások is. A minden vonalon megindult térítő irányzat 1570-ben a speieri birodalmi gyűlésen nyerte meg legerősebb fegyverét a protestantizmus visszaverésére megindított harcában. Ekkor rendelték el ugyanis a német-római birodalmi rendek, hogy egyetlen könyvnyomtató se merjen kiadni egyetlen művet sem az uralkodó előzetes engedelme nélkül. így született meg a cenzúra, melyet Miksa 1570. március 8-án Magyarországban is életbe léptetett. Jellemző, hogy Mélius — talán tudva, talán nem tudva — e rendeletről, az első volt, aki ennek szellemébe eljárt a tiszántúli unitáriusokkal szemben. Azt gondolva, hogy Egri Lukács esete már feledésbe ment, egész dűhvel fordultak hívei az unitárius papok ellen. Könyveiket elégették, magukat eklézsiáikból elkergették, sőt a vallásukban állhatatosan megmaradókat börtönbe is vetették. E tekintetben különösen Károlyi Péter tűnt ki, midőn Palatich Györgyöt Váradon 1570-ben többed magával bebörtönöztette. Ekkor zendült meg ezek ajkán ez a mélyen megrázó ének, mely később az énekes könyvbe is bejutott: Szívem meghasad nagy bánátimban, Hogy nincs részem a napnak világában. És tagjaim vannak nagy fájdalomban, Nehéz vasnak alig hordozásában, . . . Ez az erőszakosság, de különösen Méliusék írásainak kíméletlen hangja nem csoda, ha megdöbbentette János Zsigmondot és kancellárjával, Csáky Mihállyal, rájuk íratott, hogy „vessenek már egyszer véget örökös szidalmaiknak és ne nyomassanak ki semmi újírást sem az egyház ítélete és a fölség beleegyezése nélkül.“ Nem rendelet, nem országos végzés volt ez; nem is akar ez cenzúra lenni, hanem csak komoly intelem a féktelenkedő támadásokkal szemben.
