Kiss Ernő: Dávid Ferenc születésének négyszázados emlékünnepére (Kolozsvár, 1910)
VII. Dávid mint író és szónok
DR. KISS ERNŐ 71 sokszor nekilendül és fordulatosabbá, képekben gazdaggá lesz stílusa, [gaz, bogy ebben nem találunk olyan szemen szedett kifejezéseket, minőkben Mélius annyira dúskál, melyekről azt hiszi, sőt mások is hiszik ma is, hogy az erőt adják meg előadásának, holott nyerseségükben valódi vadhajtások csak. Ám azért azt sem mondhatjuk, hogy Dávid olyan író lett volna, aki szeges gonddal törődik előadásával. Se nála, se általában senkinél e korban, az irodalom nem volt öncél, csak küzdelmeik egyik segítő eszköze. Éltek vele, mert nem nélkülözhették; távol volt azonban tőlük, hogy írói babérokról álmodozzanak. Egyben azonban nemes ambícióval törekedtek kitűnni: a szónoklásban, mert mindnyájan érezték és hivatásukban legdöntőbb eszköznek tartották az élő szó hatalmát. Egy nagy eszmének szolgálatában állottak, új törekvések megvalósításáért küzdöttek, egy egészen új világ megteremtésén buzgólkodtak. Nagy harcot vívtak, s e harcban az egyetlen reális fegyver az élőszó hatalma volt. Soha egyetlen eszme sem lett még testté, soha egyetlen nagy cselekedet nem jött még létre, csak a szó hatalmával. Hiába buzgólkodtak volna reformátoraink az új hit terjesztésén, ha nem nyitották volna szóra ajkukat, ha „néma ebek“ maradtak volna, mint Szent Pál mondja. „A hit hallásból van“, vallották a bibliával reformátoraink. Azért minden sikerüket az élő szó hatalmával igyekeztek elérni, így vált őnáluk a szószék életszükségletté; ezért szerették tanításukat vitatkozásokban, disputációkban tisztázni és hirdetni. Reformátoraink mind többé-kevésbé kiváló szónokok voltak; azoknak kellett lenniök. Mégis azt látjuk, hogy éppen az első reformátorok alig adtak ki prédikációs könyvet, a többiek is, talán Méliust kivéve, szinte csak akkor gyűjtötték össze és adták ki prédikációikat, mikor tanításukat már kifejtették és meggyökereztették. Ebből korántsem arra kell következtetnünk, mintha előbb nem prédikáltak volna. Hiszen az élőszó hatalmának átértésén kívül szemük előtt lebegett az is, amit Dávid így fejezett ki mindjárt prédikációs műve elején: „Az Istennek igéjéből nyilván kiadatott parancsolat ez, hogy az ő igéjét hirdessük az ő gyülekezeteiben“. A legegyszerűbb magyarázat az, hogy a tanításban való eltérések sürgősebbé tették, hogy ki-ki a téieleit egyszerűen magyarázó kátékat, vagy tudomá-
