Kiss Ernő: Dávid Ferenc születésének négyszázados emlékünnepére (Kolozsvár, 1910)

Előszó

ELŐSZÓ.

Még életben volt Dávid Ferenc, midőn elítéltetésével Blandrata teljesen a helyzet urává lett és sikerült tanítványainak egy részét tőle elpártolásra bírnia. Ez a hűtlen elhagyás bizonyára több kínt zúdított nemes lelkére, mint a börtön minden szenvedése. Ám a hívek kis csapata kitartott mellette. Ezek voltak azok, kik a mester halála után is ápolták emlékezetét, vallották tanításait, hirdették eszméit. Pedig a hatalom parancsoló szava ellenük fordult. A katholikus Báthoryak fejedelemsége idején, s még inkább az ortodoxus protestáns fejedelmek korában elnyomatás és üldözés volt részük. A törvény ugyan biztosította az unitárius vallás egyenlőjogúságát is; de a valóságban a hatalom minden eszköze ellene dolgozott. A Diploma Leopoldianum után sem virradtak szebb napok az unitáriusokra, midőn a Habsburgok uralma alatt az egész vonalon, már nemcsak az unitárius vallással szemben, megindult a rekatholizálás, a katholikus vallásra való visszatérítés munkája.

Szomorú politikai állapotok voltak ezek és merőben ellentétjei azoknak, melyek János Zsigmond uralkodása idején a lelkiismeret szabadságának törvénybe iktatásával mutattak példát az egész világnak.

Az elnyomatás és üldözés e szomorú századai alatt Dávid Ferenc emléke nagyon elhomályosodott még hívői kicsiny seregében is. Nevét csak félve merték emlegetni; tanításait egészükben csak titokban merték vallani. A rávonatkozó feljegyzések meggyérültek; munkáinak nagy részét már régen, — még a Báthoryak idejében, — máglyán égették el.

Az idő azonban, mely nem lehet az igazi nagságnak sírja,