Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
VII országot járta be... A magyar nemzet jelesei elf'eledésében múl feljül másokat. Nálunk nyomorúság a biographia-irás s mosolyt költ fel a régi biograpbia-irodalomra gondolás. Legyőzött nagy eszmék s társadalom átalakító reformok kezdeményezőinek sorsa megsemmisítés. Azoknak, kik barátai voltak, megfélemlítve, elleneiknek, kik a küzdtéren velők szemben állottak, a győzelem után, érdekök sorsszerüleg egygyé lesz: az elsők elnézik, engedve, csak hogy maguk a hatalom üldöző kezét kikerülhessék; utóbbiak teljes diadalmat óhajtva biztositni, akarják s kíméletlen erélylyel kiviszik, hogy a nagyság emlékei az egyén hírnevével elenyészszenek. Ily történeteknél a szentirás szava teljesül: Megverem a pásztort és a nyáj élszéled. A polgári élet ama két fő munkássági terén látjuk ezt leginkább, melyen a fanatismus és elvadult szenvedély erkölcsi dudvája mindenha oly buján termett — a politikáin és vallásin; hol pedig az emberi szellemnek reális eredményre legkevesebb anyaga s legingóbb alapja lévén, óvatos megfontolásra s eszélyes cselekvésre legtöbb ok lenne; hol mindig kétes a küzdelem, s jó és rósz tényleges mértéke a siker; egyiknél a társadalom eszközölt jólléte, a másiknál az erkölcsi élet üde épsége. Sajnos, hogy az emberi természetet még is épen itt vonják hajlamai túlzásra, itt legönzőbb és legrövidlátóbb ítéleteiben, elfogult, mostoha és kegyetlen az igazság gyakorlásában. Dávid Ferencznek is tapasztalnia kellett ezt. A jezsuita befolyás alatt álló Báthori István és Kristóf erdélyi r. katholikus fejedelmek és a más hitfelekezetek egyetértő támadásainak tizenkét évig ő és elvtársai voltak egyedüli tárgya, nem bűnökért, a mik nem terhelték; nem a társadalmi rend fölforgatásáért — ők a legbékésebb alattvalók voltak; hanem nézetkülönbségért, Isten felől eltérő meggyőződésért. S a mint a föld lábai alatt megrendült, megdöbbentek barátai, bátorságra gyultak ellenei: a megoszlás és rombolás elkezdődött — veszni, pusztulni engedték mindenét. Kolozsvár népszerű és csoda ékesszólásu főpapjának, Erdély és Magyarország legnagyobb theologusának, egy bámulatos munkásságu lélek évtizedekre terjedt virasztásainak eredménye, negyven évi levelezése, az életből csaknem kitöröltetett: tűzbe dobták vagy soha föl nem találhatólag elrejtették, tanait kárhoztatva, könyveit megsemmisítették . . . Csalódtak azonban gyűlölői, ha azt hitték, hogy evvel tanelvei is megsemmisültek. Ellenkezően, azok, kik a vész órájában őt elhagyták, lelkiismeretűkben magukkal vitték liütlenségök fájó tudatát; a kik hívek maradtak, drága kincsül őrizték
