Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
III. 1555
24 A SZÉKI ZSINAT S VÉGZÉSEI. hát czáfolatára — úgymond. „Valahol egy megoszolhatlan, fel nem osztott és meg nem különböztetett természet van — írja ö — ott annak műve sem megosztható. Az isteni természet, a mi az Atya, Fiú és Szentlélek, ily megoszolhatlan: következőleg a Fin müve nem különíthető el az Atyáétól és Szentlélekétől. Ebből világos, hogy Krisztus csak emberi természet szerinti közbenjáró lehet.“ Ez állítás ellenkezik a Szent Ágoston által fel állított amaz okoskodási elvvel: az Isten istenségi belső müvei különlegesek, nem közösek, s mivel Aristoteles szerint, a ki az elvet tagadja, avval nem kell vitatkozni, a megoszolhatlanság és meg nem oszthatóság iránt vele vitát kezdeni nem kellene. De a főtételre mégis megjegyzi, hogy a mint egy megoszthatlan természet, úgy meg nem különböztethető cselekvés sincs, minthogy a személyeknek nem annyiban isteni tulajdonaik észlelet tárgyai, mint cselekvényeik, ezek pedig különzetesek és nem együttesek. Stancaro, hogy a hiány ne lássék, elfedi és elszinleli, felállítja az átalános el nem különzöttség tételét s azután, mint a Manichaeusok öt Istent alkot. Látnivaló, hogy ez oktalanságra visz. Az ő tanaiból ez következik: Az önmaga szemlélésébe merült Isten öröktől fogva szült magának vele egy öröklétű és egylényü Fiút, s minthogy ez és a Szentlélek is személy, mely utóbbi mindkettőtől származik, Stancaro szerint a Háromság ezen tényei meg nem különböztethetők: következik, hogy a magát észlelő Fiú és Szentlélek is szüljön egy-egy magához hasonló lényt, a mi merő képtelenség. Itt tehát a tétel első vagyis főrésze megdőltéveí e vita egész tárgyának meg kell dőlni. A miket Stancaro a szentirásból a főtétel bizonyítékául idéz, t. i. János evangelioma 10—11. fejezeteit, azok az Isten lényi egységéről szólnak, nem cselekedeteiről; ezért nem következik, hogy mivel egy a megoszolhatlan Istenség, műveinek is egyeknek és meg nem különböztethetőknek kell lenni.“ „Ezeket — úgymond Dávid F. — a széki zsinat végzései igazolására a kegyes lelkek érdekében elmondani szükségesnek látta, minthogy ellenfele Krisztus nyáját folyvást átkozza, a keresztény tant és papságot mindenfelé gyanusitni igyekszik. A csak vetélkedni akarókkal semmi köze. Tudja előre, hogy Stancaro mindezeket gúnyolodólag fogja megnevetni, mint a kinek a maga nézetén kívül semmi sem tetszik, de a kinek kedvéért ő tollat sem vett volna kezébe. A jámbor lelkek előtt azonban hiszi, hogy az ügy igazsága kiderítésére valamit tennie sikerült. Láthatja ezekből Stancaro egyfelől azt, hogy a mit a széki zsinat tett, nem tudatlanságból, hogy neki képzelt diadalával örömet szerezzen, de szabad elhatározásnál fogva, a gyöngébb lelkek megerősítése végett, a zsinati végzések 3-ik czikkéből folyólag tette, elitélvén őt az ő eloszthatlansági syllogismusával együtt mint Uestorianust és, Eutychianust; másfelől észreveheti: mit tesz Isten fiát, s tisztességét az evangeliom ellenei előtt elárulni; mert hogy tanai következtében Isten egyháza mily kárvailásoknak lett kitéve, az igaz Isten-imádás és szent igéje nemcsak a kegyesség nélküli emberek előtt, de a kik az evangeliomi tudományt már el is fogadták volt,
