Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
XIV. 1578-1579
AZ CNITÁRTSM1JS EM.EIÍ. 251 reformatiója felzajdult árjától felre vonulni nem lehetett soha; nem is tette, de többnyire ura a helyzetnek — a haboknak most sima, az ég pompáját csöndes ragyogásban vissza tükröző, majd iszappal, szeméttel és romokkal rakott felületén haladt tovább, s mindig tovább — egészen a bús tekintetű Déva sziklaváráig! „ A nagyság kérlethetlen végzet — róla is mondotta Renan, a hírneves franczia iró — melyet nem lehet kikerülni. Ha nem felelt meg a gondviselés által kijelölt hivatásának, bűnhődni fog abban, a mit elmulasztott, a vágyakban, melyeket nem teljesített, a reményekben, miket nem valósított s főleg azon kimerülésben, mely az erőnek parlagon hevertetésében a meddő erőlködéssel jár.“ Dávid F.-ről nem mondhatni ezt. 0 minden helyzetében, az események minden fordulata közt missióját híven, nyíltan, hősies elszántsággal, a kereszténységnek és honának hasznosan teljesítette. Épen ezért meglepő és megfoghatatlan, tisztelt hazafiaktól, mély tudományu, okos férfiaktól hallani, hogy az ő munkáinak koronája, az unitárius hitvallás, ha Magyarországon győz és elterjed vala, ez az országra és magyar nemzetre veszélyt hozott volna, nem lévén az európai országokban szövetségese. En e kérdés elvi vitatásába nem bocsátkozom ; mert hogy mint alakult volna Magyarország és a magyar nemzet jövője, ha Dávid F.-et főként a reformált papság egész életén át nem üldözi, megöletni nem igyekezik, hanem nagy talentumát, bámulatos tetterejét és népszerűségét egészen a vallás, tudomány, irodalom és a haza s nemzet javára és előmenetelére hagyja hasznositatni, — mig e helyett legjobb erejét egy évtizednél tovább maga és egyháza kényszerű védelmezésével megzsibbasztotta — s ha öt holtigtartó fogságra Ítéltetve, meg nem semmisiti — ezt tudnunk nem lehet. Azt is hiszem, hogy ez igénytelen Emlékirat átolvasása e kérdésről eddig volt nézeteket egyben másban tán megigazítja, s az igazságnak szóval és Írásban vitatását fölöslegessé teszi; de kettőre megjegyzést kell tennem. Egyik azon állítás, hogy a protestántismus fenmaradását biztositó békekötéseket és törvényeket csaknem egyedül reformátusok és kálvinisták vívták ki. Ez tévedés. Ezeket kivívta a kard és kopja. Ezt pedig azon időben 200,000- nél több székely és magyar unitáriusság ifjai és férfiai viselték, a kik az erdélyi fejedelem hadi zászlói alatt mindig ott voltak; csak a harcz s egy századig tartott küzdelme a református nemzeti fejedelmeknek s egy más századra terjedt nyomása és térítése a r. katholikus osztrák házból való uralkodóknak volt Ijépes e számot a múlt század végéig 40,000-re fogyasztani. Másik, hogy az unitárius Magyarországnak nem lett volna a katholikus Európában szövetségese. Ennek ellene bizonyít a görög keleti vallásu Oroszország s a mohamedán hitü török állam, melyeknek mind e napig keresett a barátsága. Lett volna csak politikailag egységes, gazdag, művelt és erős unitárius magyar nemzet, lettek volna szövetségei mint amazoknak. Melius eljárása ezen vélt politikai értéke nem igazolja saját nemzetbeli paptársa elleni vérszomjas indulatát, mely azon időben csaknem egész papságának mintegy jellemébe ment volt át. Mi történt volna akkor, ha II. János [Zsigmond] első felhívására 1567. Dávid Eerenczet lefejezteti, vagy megégette ti? Orvende-
