Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
XII. 1571-1575
SOMMER JÁNOS KÖNYVE. 205 Istenhez, a mi az ég alatt rajta kívül senkinek nem adatott, a Fiúnak sem, és más a mikor az imádás a Fiút illeti. Az ellenvetés, hogy sokan sokat kértek Jézustól, nem igazolja az ő imádását. Mikor a nép között járt, jót tett, segített, gyógyított, méltán kérték őt, jogosan nevezték Messiásnak s prófétának; egyik fia meggyógyítását, másik üdvözülése módja megmondását kérte. E kéréseket s esedezést mondja az Írás gyakran imádásnak. Az apostalok kérték őt: TJram! neveld hitünket. Krisztus feleletéből kitűnik, hogy ők csodatevő erőt kértek . . . Imádás-e ez ? Elismerte-e a Jézust valaha valamelyik tanitványa Istennek ? Elisaeus Heliától kettős lelket kért: hát ezért örök és imádandó Isten? A Jézus mellett megfeszítve volt két gonosz kérte megemlékezését; vájjon ezért Istennek tartották-e ? István neki ajánlta lelkét, de tartozik-e ez az imádásra ? Az Atya a hívek megtartójává tette s minden örökséget neki adott: méltán folyamodnak hát hozzá... Krisztus maga meghatározta, hogy kell imádását érteni: A mit Atyámtól az én nevemben kértek — úgymond — megadatik. Miután Isten Úrrá és Krisztussá tette s a birodalmat kezébe adta, a mi abba tartozik, rendelkezése alatt áll, hatalmában van. Pál mondja, hogy Isten mindeneket alávetett Jézusnak, de magát nem. [I. Róm. XV. 27.] Ezért ad a híveknek ajándékot, kiönti rájok az Atya áldását. . . Krisztus nevében kérni nem azt teszi: hozzá imádkozni, hanem a benne való bizalmat, melynél fogva — mint az irás szól — általa szabad menetelünk van az Atyához. A Fiú nevében kérés által az Atya tiszteltetik; hogy tőle kelljen kérni, az irás nem tanítja . . . Ha Krisztus Isten teljességének benne lakozásáért mondatik imádandónak, ez is az Atyát illeti. Ha a jövendő világnak az ő birodalmába adásáért tulaj doni tátik neki az imádás, a miért Király, Úr és Krisztus; akkor is istensége maga a birodalom, a hatalom, méltóság, dicsőség és felmagasztaltatás; de Jézusnál egyik sem öröktől fogva való. Mózes, a polgári hatalom, Krisztus, az angyalok s minden, a mit az irás Istennek nevez, oly értelemben veendő, mint a kik Izrael Istenétől vaunak rendelve. Krisztus a többiek fölé a Szentlélektől születés, megszenteltetés, fölkenetés és második teremtés által magasztal tátik fel. Isten, Isten Fia! Jézusra nézve tisztet fejez ki, nem személyt, nem isteni természetet. Isten fiai, kiket Isten szeret, kik hisznek és bíznak benne. Istenek, a kik valamire hatalommal küldetnek el. Jézus hamarább volt ember, Mária fia, mint Isten, vagy Isten Fia. Hamis vád — mondja Sommer — hogy ők több Istent imádnak. Kern igaz, hogy a Fiú az Atyával egyenlő állatában. Ez az ő írásaikból nem mutatható meg. Mikor az irás neki imádást tulajdonít, a fennebbi értelemben teszi. Krisztus az Írásban természet szerinti igaz Istennek sehol nem mondatik. János I. levele 5. r. nem rá vonatkozik. Istennek benne lakozó lelkét örökkévalónak isménk, de az Krisztust örökkévaló Istenné nem teszi. Isten lelke velők van, segíti, igazgatja: Mózest, Gedeont, Sámsont s stb.; de ezek sem örökkévaló Istenek. Jézus igaz Isten csak ábrázolatban volt, a próféták előtt, jövendő időkre nézve. Neve segítségül hívását az evangeliomi Írásban mondottak szerint nem tao o O s s s gadják, imádását igen. Hogy J. Krisztus lényére és természetere nezve
