Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)

XI. 1570-1571

186

A FEJEDELEM HALÁLÁNAK

unitárius fejedelem és utolsó választott magyar vérű király gyulafeje'rvári székhelyén az ország népétől megsiratva meghalt. A pusztító idő s az emberi irigység minden emléket megsemmisített, minden nyomot eltörölt, a miből megtudhatnék: hogyan siratta meg királyi urát s egyháza fővédőjét Dávid P. Csak Sommer Jánosnak ravatala felett tartott világi szóno klatavan fenn, öt különböző dicsőitő elégiával, melyek egyikében e jellemző hely van:

A koronás fők közt első volt s tán az utolsó Akkoriban, a ki e tiszta hitet követé. ‘)

Legszebb : A vissza helyezett hegyesség 3) czímü. Egy helyen a költő a bekövetkező változásokat festve igy énekel: „Az átok szavai lerombolják a szószékeket . . . Azt mondják rólam, meghalt Istenem. . .Nem volt ő nekem Istenem, hanemha annak mondjuk barátunkat és segítőnket“ 3). Más helyen igy kesereg e halál felett: „Midőn koporsóját az enyészet elpusztítja, összeroskadt sírkövére emlékeztető jegyet vések be. Addig szomorúan panaszkodom s könnyeket hullatok, érezve, hogy megtettem kötelességemet. Költészet Istennője ! hints violát e sírra, s te felséges Erény! tégy rá virágfüzért, hogy azok az ő tiszteletét egymást felváltó virulással újítsák meg: amazt ápolta a fejedelem, ezt szerette . . . “ 4) Tovább e fenséges hely van: „Pejtse ki bár az álszenteskedés ellenem minden mesterségét és az emberi furfang nyilait szegezze rám: én bízva az egy Istenben, megállók mindezekkel szemben, erős szívemet meg nem töri semmi cselvetés. Hitemmel győzöm meg a világot és a világ szolgáit. A haragnak nincs irányomban joga. Helyemet — elűzve is róla — megtartom. Szírt alá temetve feltámadok. A bakó munkája erőmet gyarapítja. Kétségbeesett helyzetekben legfelségesb a remény s a halálban elszálló élet fenmarad* 5). A szép * 2 3 4 5

‘) Primus erat Regum, fortassis et ultimus idem,

Cujus sinceram lingva professa fidem est [2-ik elegia].

2) Pietas Restituta ad Tumulum Illustrissimi Principis Johannis Seeundi, Regis Hungarorum ultimi.

3) Rumpunt — — — aras convitia rauca Cathedras,

Et meus exstinctus dicitur esse Deus.

Non Deus ipse mihi fuerat, misi forsan Amicum,

Quique juvat, liheat, dicere veile Deum.

4) Tune quoque cum tumbam vertet damnosa vetustas,

Signato memori lapsa sepulcra nota.

Interea laerymas et tristes fundo querelas,

Spe oontenta meas sustinuisse vices.

Calliope violas, Virtus augusta corollas Spargit et alterno floret honore lapis.

Nam coluit Princeps illám, dilexit et istam . . .

5) Explicet interea, quas novit Hypocrisis artes,

Ac in me cuneos improbus error agat:

Uni fisa Deo, stabo tela omnia contra,

Nec frangent ullae pectora firma minae.