Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
X. 1569
150 DÁVID F. PRIÍDIKÁCZIŐI. eretnekeknek ellene szegültek.1) Ezek tartalma és szelleme a vita folytán Melius és követői által előadottakkal egészen egyező ; látszik, liogy a váradi hitvitát megelőző egyházi gyűléseikben ily czélbtíl hozattak. Adtak ki ugyanazon évben a vittembergi egyetemen tanuló magyar ifjak is egy I—XVI. pontból álló Trinitarius Hitvallást* 2 3); két első pontja azonban hiányzik. Ebben a manichaeusoktól kezdve Dávid Ferenczig minden antitrinitarius, s a lengyel és erdélyi unitáriusok különösen kárhoztatva és megbélyegezve vannak. Ez Major vagy Wolf egyetemi tanárok müvének látszik, 16 magyar ifjú által volt aláirva, kik annak megtartását egymásnak kézbeadással eskü alatt Ígérték meg, sőt mindazon magyar ifjakat, kik jövőben ez egyetemet tanulás végett meglátogatják s javaival élni kívánnak, kötelezték aláírására s eskü alatt megtartására; a ki megszegné, mint istenkáromló impostort Isten rettenetes Ítéletének vetve alá.3) A jogosulatlan és túlzó hitbuzgolkodás e ténye a megemlítésnél többre alig minősült; némi érteke azért van, hogy az idők és társadalom vallási erős forrongásának jele s Melius és követői megfélemlésének bizonyítéka. Döntő liarczot vívott hitelvei mellett Dávid F. ez évben az egyházi szónoklat terén is, kiadván Istenről, Krisztusról és Szentlélekről magyarul irt hatvan beszédét ajánlva a fejedelemnek, a kit magasztal azért: „hogy Krisztus igéjének igazsága kiváltképen az ő birodalmában liirdettetik, hogy más királyok és fejedelmek intésére annak vizsgálását és megtisztítását útjában feltartóztatni nem engedte; ezt benne bizonyára az Isten igéje iránti szeretet és abban való gyönyörködés mivelte, valamint Isten különös ajándékáuak vallja azt, hogy a világ szidalmait állhatatos szivvel viseli; erősen hiszi, hogy a mely Isten ezt a jót benne elkezdette, tökéletességre is viszi szent nevének dicsőségére. Jó lelkiismerettel teszen vallást, hogy külső bölcseség vagy haszon és jutalom nem vezette és nem igyekezett a fejedelem elméjét ilyenekkel megfogni ; előtte egyedül Isten dicsősége állott, az ő igazságát igyekezett prédikálni s predikáczióit azért teszi közzé, hogy mindenek láthassák, minő tudományt hirdet. Eleitől fogva az igazságnak volt híve és vallója, az akar lenni ezután is, s ha valamiben megcsalatkozott volna, a kik Isten igéjéből igazabbat mutatnak, megköszöni s követni nem szégyenli; de abban bizonyos — úgymond — hogy a Háromság Istent, kit az Antikrisztus talált, a szentirásból soha meg nem mutatják. Utoljára kéri a mindenható Atya Istent, hogy az Ur Jézus Krisztusért szemeit fordítsa a fejedelemre és minden testi lelki ellenségeitől oltalmazza, hogy az ő szent gyülekezetének dajkája lehessen.“ Az elöljáró beszédben Írja: „hogy tudva van előtte az ellenkező ') Confessio Pastor, totius Eoclesiae orthodoxae Cis et Ultra Tibiscum eorum omnium, qui in Synodo Varadina haereticis sese unó Spiritu opposuerunt. Lampe . . . 250—252. 11. 2) Confessio haereticis Ecclesias Hungaricas et Transylvanicas exagitantibus opposita . . . Lampe 267—262. 11. 3) Lampe . . . 262. 1.
