Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
IX. 1568
DÁVID FERENCZ TANAI KRISZTUS ISTENSÉGÉRŐL. 127 den dolgok szerzője s hatalmában van a mindenség; a ki teremtette és tartja fenn a tengereket, földet s az azt betakaró eget. 0 alkotta az emberi nemet isteni szeretete szent lebével. De a jámbor népet a kígyó álnoksága bűnbe ejtette, s az, a ki a szűz mellében fogantatott s nekünk Isten akaratát s nem tudott dolgok titkait értésünkre adta, bűneinkért halált szenvedve váltott meg minket. Midőn feltámadott, dicsőség adatott neki s teljhatalom mindeneken. 0 tétetett Úrrá, akkorra, midőn összeomlik a teremtés alkotmánya, midőn az igaz Ítélő biró előtt reszketni fog a világ s az elaludtak testei a trombita szóra halottaikból fölkelnek . . . Krisztus! Isten fia, szűz hősnő magzata! Te vagy a mi közbenjárónk s a roszban kisegítőnk! Te teszel kedvessé Atyád előtt s irányunkban megengeszteled, szent lelkeddel kebelünket éltetve! Oh, add Atyánk! hogy tégedet s Fiadat, Krisztust igaz hitben megismerjünk s a sok fejű hydrát, a hamis Isten tanait, távolitsd messze tőlünk, hogy a világ a te gyalázatodra, oh Krisztus! három ábrázatu bálványistent magának ne csináljon . . .!“ E költemény értékét annak a küzdő felekre gyakorolt nagy mérvű hatása adja meg. A bátor szót ujjongó örömmel fogadták az újítók táborában, szitkok közt tépték széf s égették hamuvá a másik párt kebelében. E költemény annyira eltűnt, hogy tudásom szerént ma csak azon egyetlen példány van fen belőle, melyből én közlöm. Melius túlzása a gúnyolódásban, fenyegetőzésben és üldözésben visszahatást szült s az önvédelem erőfeszítését idézte elé Dávid F. hívei között. Az év harczban, nyugtalanság és remény között telt el. A közvitákban a győzelmet mindkét fél magának tulajdonította. A magyarországiak — mint már említve volt — azt beszélték, hogy az erdélyieket legyőzték; ezek az ellenkezőt állították ; Melius hívei illand rátáiról sok nem-valót közöltek s abból és az újítók gyakori akadékoskodásából következtettek; Dávid F. és hitfelei a közönség gyakori tetszésnyilatkozatával s ellenfeleiknek a küzdelem helyéről távozni akarásával érveltek. A való az, hogy győzelem s a hitelvekben végmegállapodás nem volt, sőt a vita félben maradtnak saz 1569. erre következett váradi vita csak folytatásnak volt mondható. Még merevebbek lőnek mindkét álláspont védői, egymás iránt elhidegültek, a mi azután lassanként valóságos tkeologusi gyülölséggé [odium theologorum] fajult. Az eredmények azonban kedvezőbb állást mutattak annyiban, hogy a magyarországiak szorosabban tömörültek, álláspontjukat és tanaikat tisztázták, erejüket ez által új küzdelemre megedzve és fokozva. Dávid F. és elvrokonai helyzete javulása tényekben nyilvánult. A fejedelem már ekkor minden kételyt kizárólag részöken volt. Szivében más hitet valló uralkodó magát egy létért küzdő vallásfelekezettel ennyire nem azonosithatja. Őt ezentúl élete és tettei vallják unitáriusnak. Példáját követte udvara. Lakatos és llia, két r. katholikus egyházfőrténetiró jegyezte föl, hogy a gyula-fej érvári második nagy hitvita után hét belső titkos tanácsos lett egyszerre unitáriussá: Békés Gáspár, Hagymási Kristóf, Gerendi János, Szalánczy János, Pókai Jakab, Blandrata György, Csáki Mihály [llia Miklós-1 ir, de ez tévedés, ily nevű tanácsos nem volt; a kanczel-
