Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Elítéltetése és halála háromszázados évfordulójára (Budapest, 1879)
XIV. 1578-1579
ÜDVSZÓ ÚS BÚCSÚ. 255 azért helyezik — mond egy nagynevű iró — hogy sötétségben és a hahók között kalauzul legyenek a hajósoknak. Világitó tornyunk volt ő nekünk s lesz mindenkor. Mint egy fényes sisaku Akliilles úgy emelkedett ki bajnoktársai közül s az ellenség sorában mig élt. Úgy emelkedik föléj ök most is neve ragyogása. A vértanuk vérével öntözött egyház földje buja termője nagy erényeknek. Tisztelete van a vallásnak, melynek ilyen a vezére s vallói ily áldozatokra készek. Dávid Ferenczet a meggyőződés vezette, igazsága érzetének hatalma erősítette s fentartotta. Hányszor fejezte ki, hogy ha kell magát tanaiért áldozatul adni kész! Az igazságért szenvedni gyönyörűségének tartotta. Hányszor mondotta beszédeiben : A te házadnak szeretető emészt meg engem. Bármely változásában az élet folyamának egyháza az ő szolgálatát kívánta, szent odaadással tette. Szólj Uram! Szólj, jól hallja a te szolgád — ez volt mindig felelete... Könyv nélkül tudta a bibliát. A szentirásokhan s Isten dicsőségének látásában úgy elmerült, mint a tenger partján kagylóival játszó gyermek, mig a hah tova sodorja vagy Syren-dal szírt és örvény közé téveszti... Fennállana e ma e tulajdonok nélkül hitünk ? S e tulajdonunkat tőle örököltük . . . Mennyi álnok tervet gondoltak ki megsemmisítésünkre? De Isten, a mi egyetlenegy jó Istenünk megmentette kis hajónkat. Neki tartozunk hálával, hogy háromszáz év alatt irigyeink annyi fenyegetőzése, Loyola fiainak ármánya daczára minket megőrzött, fölfegyverzett, oltalmába vett, adván pályánkon vezérül a kigyó eszélyét s a galamb szelídségét . . . íme a hív pásztor, a ki életét adja az ő juhaiért . . . Példája indítson arra, hogy hitünk mellett megálljunk, semmi el ne tántorítson, bizalmunk Istenben s jövőnkben erős legyen. Énekeljünk hymnuszt e nagy emberünknek azon hihetlen lelki erőért, hogy a mig élt, egészen nekünk élt, mikor meghalt neve becsületéért s érettünk kellett meg halni. Fogadjuk fel, hogy soha olyat nem teszünk, a mi hozzá nem méltó, és soha semmit el nem mulasztunk, a mi az ő egyháza javára van . . . Köszönjük neked, nagy főpásztorunk! a jótéteményeket, miket egyházunk általad élvez! a dicsőséget, a mit nekünk lángelméddel szereztél ! a nagy lelket, a mivel a fejedre tett tövis koszorút viselted! a szenvedéseket, miket kiállottái. Nevedre szeretettel gondol ma két világrész, hol egyházad hívei élnek. A történet igazságot fog neked szolgáltatni. Itt e hazában a késő századok is magasztalandják felséges elmédet, nagy szívedet, s tettekben gazdag életpályádat. En ama szép szentirási hely szavaival válók el tőled és az olvasótól, mit vajha mélyen szivünkbe vésnénk — midőn Esaiásnál a 21. részben igy szól azUr: „Igémet helyheztetem a te szádba s jobbom árnyékával védtek téged. Hogy alkosd meg az eget s tedd erős alapokra a földet. És mondjad Sionnak: Én népem vagy te !
