Gálffy Kálmán (szerk.): Emlékkönyv a Füzesgyarmati Unitárius Egyházközség megalakításának és templomépítésének emlékére (Szeghalom, 1904)

a vallásos kegyesség mind igen szép dolog s még robotoló hétköznapjainkat is ünnepnappá varázsolhatja át egy buzgó lólekből áradó s az élet keresztjei és szenvedései által megszentelt ima: ámde ez a hely és ennek ihletése, az első keresztény korból fenmaradt egyszerű szokások és vonzó szertartások megkívánják, hogy az ezek utján közölt vallásos kedélyhangulatot, a vallásos életnek úgy legelemibb, mint legmagasabb követelményeit vigyük magunkkal mindenüvé, bárhol járunk és kelünk. Vigyük át ami hitünket a gyakorlati életbe; mert annak kereszttüze próbálja meg igazán, hogy minemü lólekből valók vagyunk. S ha látjuk, hogy a különböző egyházak hitrendszerei akárhányszor, az ő tekintélyüknél és vezető hatalmuknál fogva, még az egészségi és tisztasági szabályokat se hagyták figyelmen kívül, csak természetesnek fogjuk találni, ba a krisztusi keresztény vallásban is mindig ott van és nem is mint alárendelt, hanem — mondhatnám — uralkodó elem: az erkölcs, mely a hit nemes plántáját, mely lelkűnkben gyökerezik, — átültetni igyekezik a mindennapi élet mezejére.

Lehet szép, lehet igaz ami hitünk; de Isten és emberek előtt csak úgy ér valamit, csak úgy felelhet meg itt a helyen is a hozzá fűzött nemes várakozásoknak, ha nem csupán szives és illatos virágaival gyönyörködtet, de egyúttal dús gyümölcsöket érlel a mi számunkra a tiszta erkölcsiségben.

Mutassatok nekem boldog háznópet, a hol a munka áldás, ahol az öreget mint jó tanácsadót megbecsülik, ahol a házastársakat kölcsönös bizalom és szeretet köti egybe, ahol a gyermek Istennek ajándéka, ahol a váratlan csapás vagy szomorúság érzete csak annál szorosabbra fűzi a szent köteléket: — bizonyosak lehetünk a felől, hogy annak a háznépnek hite az igaz Istenben gyökerezik; azok az Urat nem csupán szóval, hanem tetteikkel is dicsőítik s megtartják mindazt, amit az erkölcsi törvény előír.

Ugyebár, kedves Atyámfiái, itt az Ur dicsőségének hajlékában nem jő a mi szánkra zokszó, káromlás avagy rágalom. Kérdem, miért nem őrizzük meg mindannyian ezt a templomi hangulatot utcánkon, udvarunkon, vagy mezeinken? Itt nem gyűlölködünk : az irigység és szeretetlenség átka át nem lépheti ezt a szentelt küszöböt. Hát ugyan miért nem visszük magunkkal mindenüvé a mi templomunkat, a mi Istenünket,