Pozsonyi Szentmártoni Kálmán: János Zsigmond erdélyi fejedelem élet- és jellemrajza (Székelykeresztúr, 1934)
János Zsigmond jellemzése
347 reformáció diadalra jutásának az egész világ fölött való dicsőségéért, épen olyan egyéniséget kívánt, mint amilyen János Zsigmond volt, nem pedig egy harcias zsarnokot, aki az eszmei fejlődést kivont karddal megakadályozta, vagy vérbefojtotta volna. Hogy János Zsigmond a kormányzásban bölcs tanácsadókra hallgatott, azzal csak okosságát mutatta meg. Önálló is tudott ő lenni, mikor szükség volt reá, bár kétségtelen, hogy nem volt pattogó határozottság, hanem szelíd, higgadt szemlélő és cselekvő s inkább az álmodozó, nemesebben képzelgő telkekhez tartozott. De az nem hiba, ha szive lágyabb volt a kovánál, ha vitatkozott is theológusaival, ha erős vallásos érzésű, mint százada, ha szivében, lelkületében volt is valami jellegzetes papi vonás, vagy anyás finom gyöngédség, de lágy tespedésbe sohasem merült, bár határozottan jelleme sokkal keményebben formálódhatott volna, ha édes anyjában a pihés szeretet helyett kevesebb az uralkodási hajlam. De kérdem, hiba lehet-e az, ha János Zsigmond a Dávid Ferenc igazságát vette szép, fájdalmas szájába, ha vallotta és hirdette azokat, vagy ha kedvelt papjaival együtt ment templomba s azokkal együtt énekelte kedvelt énekét: „Jó Úr Isten tekints hozzánk, Magas mennyből nézz mi reánk. És könyörülj te népeden vagy pedig imát suttogott a harci riadó üvöltése helyett. Hogy folyton vallási ügyekkel foglalkozott s a vallási viszonyokat tökéletesíteni igyekezett, azzal magasabb elmebeli képességének mutatta jelét. Ilyeneket hibául csak azok róhatnak fel, akik minden dicsőséget le akarnak tépni róla s csupaszra akarják vetkőztetni az ő minden feldíszítés nélkül is kristálytiszta jellemét, mert nemcsak a caesari hadjáratok, a katonai erények tehetnek naggyá egy uralkodót, hanem az emberszeretet, a vallásos érzés, a papi jóság s a legnagyobbaknál is oly ritka tűrelmesség is. Más helyen már reámutattam, hogy János Zsigmond a harctéren is megállotta a helyét. Hadjáratait az ügy szentesítette, mert azokat nagyrészt a nemzeti eszméért s önvédelemből folytatta s nem telhetetlen hódítási vágyból és harcait nem szennyezte be bűn és kegyetlenség. A XVI. század történetének boncolgatásánál kétségtelenül
