Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

és elgondolom, hogy én is, én is része vagyok a nagy egésznek.

Ami törékeny testemet illeti, lehet, hogy én is csak annyira tarthatom magamat, mint a zsenge fűszál, vagy a fűszálon csüngő bogárka, mint az erdő dalos madara, vagy a bérei sas, amely fészkét a szellős magasban, szédítő szirtek szomszédságában rakja. Meghajtok én is, mint a fűszál; sejtések után indulok, mint a bogárka; örömemnek dalban adok kifejezést s a bérei sassal együtt áldom és élvezem a szabadság üde levegőjét. De amikor ezt teszem, tudom, hogy ki előtt hajlok meg; tudom, hogy ki vezérli sorsomat; tudom, hogy kit kell dicsőítenem; és tudom, hogy a szabadság az én számomra a földön életet, lelkemnek a mennyben üdvösséget jelent.

Ez a tudásom és ez a büszke öntudatom, az Istennel való személyes kapcsolatom alapján azt jelenti, hogy jó magam is ugyancsak teremtmény vagyok a Teremtő műhelyében — sár a Fazekas kezében —, de felruházva mindazokkal a lelki tulajdonságokkal és szellemi képességekkel, amelyek bepillantást nyújtanak nekem az égi Atya világkormányzó bölcseségének titkaiba.

Kedves Atyámfiái! Itt már egy ébredő lélek áll szemben az örök Igazság fényforrásával. Készen minden percben arra, hogy újabb és újabb kijelentést és magyarázatot fogadjon el ,de mindig csak a maga mértéke szerint. Ez is éppen olyan törvényszerű, mint a haladásnak, a lelki fejlődésnek, a tökéletességre való törekvésnek nemes ösztöne ... És oh mily boldog közöttünk az, aki napról-napra — gyermek-, ifjú-, férfikorban — alapvető, ősi tanúságok mellett erősítheti meg a maga benső vallásos meggyőződését s amikor ajkára veszi a szózatos szent igét: „Nekünk egy Istenünk van!” — érzi, tudja jól, hogy ebben

66 —