Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

A Hit — szívünkkel amely egybeforrt,

Amely örömbe’-búba’ ránk hajolt.

Még arcodon ég a jó anya csókja;

És kebleden már óriás sejtelem Viharzik át. . . küzd, egymást ostromolja Hit és tudás, üdvösség — kegyelem ...

És napnyugatnak új világa mellett,

Bús csontmezőket új életre keltett A szent Igazság mártír-ünnepén Lobogó lángod, izzó fáklyafény!

— Temetve zordon századok szívében,

Ah! mily sokáig senyvedett, szegény .. . Hogy újra támad, szűzi köntösében,

Ki hitte volna? . . . alig volt remény.

Kő ez a szív — kő; szikla a boltozatja — Mint a Molochnak, tenger áldozatja;

És ereiben megdermedt a vér . . .

Átka visszaszáll: önfejére tér.

Mi zúg az éjben, tompán dübörögve?

Tán a menny dörög? . . . Tán a föld remeg? . . Nem — nem!.. . Ujjongva, láncát összetörte A hitszabadság, lelkiismeret.

„Ébredjetek!” — „Az Ur az igaz Isten!” — Illyés máglyája kigyúl bérceinken;

És egybeolvad kunyhó, palota ...

És „Egy az Isten!” — zengi tábora.

Te vagy, te voltál táborunk vezére:

Sasmódra szállva, mint a gondolat.

Te vagy, te voltál lelkünk szemefénye: Virrasztva értünk — híven — egymagad.

38 —