Józan Miklós: A fejedelem és papja (Budapest, 1940)

Hangja lágyan csendül, mint az est harangja, A viharzó kedélyt csillapulni hagyja:

Majd mennydörög ö is, szívet-lelket rázón — S nagy világosság gyűl szép Erdélyországon.

Lelkesült morajjal övezi népözön;

Élő szoborként a híres kerek kövön ügy megáll ő, mintha egy félisten volna: Messze századoknak világító tornya ...

Szent zsolozsma kél a komor szentegyházban, Áldoz az emberszív hálatelt fohászban; Eltörpül az óltár, de a szószék ragyog.

Jézus maga beszél: „Testvéretek vagyok ”

❖

Egy kép a más után elvonul előtte, ügy, amint forrongó képzelete szőtte:

Most a hír, dicsőség büszke glóriája,

Majd a kínszenvedés rémes Golgothája . . . Sejti, tudja jól, ez mind valóra válik,

Égi szózat hívja: „légy hű mindhalálig!” Szent örömtől repes örök-ifjú lelke:

Öt a Mindenható jobbjára emelte.

A budapesti Dávid Ferenc Egylet 1902. nov. 15-én tartott ülésén előadva. Megjelent az egylet 1902/903. évi II. évkönyvében.

31 —