Gál Kelemen: Kilyéni Ferencz József unitárius püspök élete és kora. Háromnegyedszázad az Unitárius Egyház történetéből - Unitárius Irodalmi Társaság szakkönyvtára 5. (Kolozsvár, 1936)
17. fejezet: Pénzügyek
330 1891. évi torockói zsinaton a közigazgatási jelentés az elköltözést aggasztónak mondja azért is, mert a belső emberek javadalma folytonosan apad s figyelmezteti az eklézsiákat, hogy igyekezzenek kepeváltási alapot teremteni s elrendeli a pénzvagyon takarékpénztári kezelését. Az 1893. évi főtanácson a püspök jelenti, hogy a keresztúri kör papsága emlékirattal találta meg, melyben anyagi helyzetének tarthatatlanságát feltárva, kérte, hogy találja valami módját anyagi helyzetük javításának. „Hiszen ha ezt tehetném, nem holnap, hanem ma megtenném.“ Az eklézsiákban is valamivel több buzgalmat szeretne látni. Más jobbmódú eklézsiáink között is akadnak, melyek a maguk terhét a közpénztárra igyekeznek hárítani. Betegsége ez a mai társadalomnak, hogy mindenki inkább másra szeret támaszkodni, minthogy a maga lábán járjon. A kepemegváltást mindenütt óhajtják, de keveset tesznek ez irányban. Az általános kepemegváltási alap megteremtésére egy terv kerül elé, de nem hiszi, hogy ez úton boldoguljunk. Üdvözli azokat a lelkészeket, akik e kérdést tanulmány tárgyává tették. Hogy dűlőre juttassuk, de ne úgy „hogy később megbánni legyünk kénytelenek, hogy a gabonát eladtuk s arra ébredjünk fel egyszer, hogy a vékából mégis több kenyér kitelt, mint a írtból“. Addig is a szegényebb lelkészeket segélyezzük. A segélyezés emelésére a lelkészek befolyhatnának úgy, ha az eklézsiákon levő ú. n. status-adósságok befizetésén munkálnának. Ezzel felszabadulna az általános segélyből azon tőketartozások kamatja fedezésére szolgáló összeg, ami erre a célra lenne fordítható. S ez annál szükségesebb, mert egy nehány szegényebb eklézsiánk e tartozást még 1868 előtt befizette; valóságos méltánytalanság, sőt igazságtalanság velük szemben; mert a tartozást be nem fizetett eklézsiákért a kamat az általános segélyből levonatván, a segély folytonos élvezésében vannak. Amazoknak pedig épen emiatt nem jut az államsegélyből. Kétségkívül az ügyet a főtanácsnak újból napirendre kell hozni. De a papoknak kell az eklézsiákban a hangulatot előkészíteni s így a maguk számára egy újabb segélyforrás nyitását eszközölni. Az 1894. évi főtanácsot megnyitó beszédjében olvassuk: „Általában lelkészeink anyagi sorsa méltán aggaszthat mindnyájunkat. De nem szabad reményt veszíteni. Hiszen alig egy pár évtizeddel ezelőtt semminemű közforrás nem állott rendelkezésünkre lelkészeink segélyezésére; míg most, ha nem is sok, de mégis aránylag jelentékeny forrásaink vannak e célra. És lesz még több is, csak ne rázzuk a fát hamarább, míg meg nem ért rajta a gyümölcs. A kormány részéről is bíztató jelek mutatkoznak, hogy nagyobb államsegélyt fogunk kapni, nem kárpótlásul, hanem az 1848. évi 20. t.-c. szellemében, mely a lelkészek állami javadalmazását helyezte kilátásba. Ugyanakkor jelenti, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter be
