Gál Kelemen: Jakab Elek élet- és jellemrajza, különös tekintettel irodalmi munkásságának unitárius vonatkozásaira és jelentőségére - Unitárius Irodalmi Társaság szakkönyvtára 6. (Kolozsvár, 1938)
I. fejezet: Élete
17 Koós Ferenc: Életem és emlékeim 1828—1890. Brassó, 1890. című munkájában nehány adatot találunk Jakab Elekkel a szabadságharcban való találkozásukról. Ilyen pl. az, hogy Miskolczi István huszártizedest, aki a kolozsvári ref. kollégiumban végzett s kolerában halt el több száz társával együtt, a törökbecsei temetőben Jakab Elek főhadnagy parentálta el. (I. 204. 1.) A temesvári vesztett csata után Lúgosról Facset felé lankás hegyoldalon menetelve, arról beszélgettek Benkő József bajtársával, hogy hiába volt minden buzgóság és lelkesedés, mert lám, vége mindennek. „Már hogy lenne vége, szólalt meg ekkor mellettünk előmenve Jakab Elek elsőszázadbeli főhadnagy. Ha még Önök is ilyen véleményt táplálnak, mit várjunk a kevésbé művelt legényektől ? Ebből aztán rövid eszmecsere keletkezett, melynek végeredménye az volt, hogy sem ő minket, sem mi őt, nem bírtuk meggyőzni.“ (I. 226—232 1.) A dévai fegyverletétel után „aug. 28-án a szász városi réten he verészve egyszer odajött hozzánk egy fekete öltözetű, erős barna férfi, hátán kétcsövű fegyver volt s egy köpcös lándzsás paraszt kisérte. Hozzánk érkezve, így szólt: „Én az urat jól ismerem, kihez is van szerencsém ? Ezt Jakab Elekhez intézte. Jakab jól rá sem tekintve, feleié: Nekem nincs szerencsém s nem is akarom az urat ismerni. A fekete férfiú : Látom, hogy uraságodból az elkeseredés szól. Én, mikor ezt a puskát vállamra vetettem, el voltam határozva, hogy őri cu pu§cá, őri cu funia, de végig fogok küzdeni. Mi győztünk, önök vesztettek. . . Aztán elsompolygott. Csak később tudta meg, — mondja Koós, hogy az a barnaképű ember Axente Severu volt.“ (I. 232—236. 1.) Koós Jakab Elekre, mint a szabadságharc történetírójára is hivatkozik (I. 210—216. 1.), midőn leírja Próuy őrnaggyal való összezördülésüket, melyet Jakab Elek (Szabadságharcunk 541 — 544.1.) szintén leír.“ Fogságában naplót vezetett, mely ben leírta a szabadságharc végső napjait s fogsága szenvedéseit. E naplót Várfalvi Nagy János Egy fogoly honvéd naplója c. később kiadta (Magyar Polgár, 1870. 45—54. sz.). A fegyverletétel után dsidások és kozákok kettős sora között kiváncsi szemektől kisérve vonultak keresztül a vígan lakmározó muszkatáboron. „Az éj oly jól illek össze lelkűnkkel.“ Szászváros melletti tanyájukon az éhenhalás küszöbén álltak lovaikkal együtt. A parancsnok és nép nem akart tudni róluk, élelmükről senkisem gondoskodott. Aug. 22-én érkeztek Szebenbe. 2
