Ferencz József - Szent-Iványi Sándor (szerk.): Az unitárius élet munkásai (Budapest, 1940)

amilyent akkor szegény egyházunk tanárainak nyújtani tudott. Természetesnek látszik, hogy azok, akiket jobb körülmények közé hívtak, engedtek is a hívásnak. Benczédi Gergelyt is hívták és pedig nem kisebb helyre, mint a kolozsmonostori gazdasági akadémia tanári katedrájára, ö azonban a szegény egyház szolgálatában maradt. Nem tudta elfelejteni, hogy neveltetését s azt hogy ember lett belőle, ennek a szegény egyháznak köszönhette. Befolyásolhatta elhatározásában apósának, Mikó Lőrincnek az esete is, ki a Bach korszak idején feladta nagyjövedelmű ügyvédi irodáját és beállott a kollégiumhoz csaknem semmiért tanárnak, hogy így a tanári létszám meglegyen s az intézetet be ne zárják.

Benczédi Gergely lelkének alapérzése a hála volt. Ez ösztönözte őt szinte emberfeletti munkára egyházáért. Ezért teszi rendszeressé a kollégiumban a „jóltevők emlékünnepét“, hadd tudja meg az ifjúság, hogy csak az a nemzedék méltó a jótéteményre, mely nemcsak élvezi, hanem meghálálni is kész és képes is. Az egyház nagyjainak arcképét megfesteti és kifüggeszti a nagy haliteremben, hogy az ifjúságot így is hálára tanítsa. Személyes hálát érzett mindazokkal szemben, akik az egyházzal valami jót tettek, mintha vele tették volna azt. Kevesen tudják azt, hogy a Berdecipó is, melynek íze még ma is a szánkban van és hálára indít, részben Benczédi Gergelynek köszönhető. Csifó Salamontól hallottam s később Albert Dénes bácsi is megerősítette azt, hogy a Berde Mózsa fejedelmi hagyatékával Benczédi Gergely nélkül bizony baj lett volna. Nem azért, mintha

42