A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1904-1905 (Budapest, 1905)
I. Felolvasó ülés
Keresztyén renaissance. Igen tisztelt Elnök Ur! Mélyen tisztelt Gyülekezet! Mindenekelőtt fogadják hálás köszönetemet a megtisztelő meghívásért, a melylyel lehetővé tették, hogy kedves körükben megjelenhettem s a szívélyes fogadásért, a melyben éppen imént részesültem. Jól esik hinnem, hogy a fenkölt szavak, a melyeket igen tisztelt elnök ur hozzám intézni kegyes volt, nem engem, az érdemetlent, hanem az eszmét, a Testvériség szent eszméjét illették, a melyet most Önök között képviselek; illetik a szent ügyet, a melynek szolgálatában kell hogy álljunk- mindnyájan : az evangéliomi Igazság és az ebből sarjadzó szellemi Szabadság szent ügyét, a melyet az Önök nemes „Dávid Ferencz Egylet“-e — mint erre egy alkalommal érdemes elnökük joggal hivatkozhatott — „nemcsak mint elvet hirdet, hanem van erkölcsi bátorsága is azt megvalósítani“.* Hát a hol ily lélek lakozik: az nem idegen hely énnekem. A hol nem azt keresik, a mi elválaszt, hanem azt, a mi egybeforraszt: ott megoldom én is saruimat s boldog örömmel telepedem le az én Atyámfiáival, testvéreimmel egyetemben a mi közös Mesterünk lábaihoz, a ki megmondotta, hogy „a hol csak ketten vagy hárman is egybegyültök az én nevemben, én veletek vagyok“. * * * A renaissance szó, való értelme szerint, újból való megszületést jelent. Nem újjászületést, mert a mi uj, az egyúttal valami más is: hanem sokkal inkább megújhodást, megifjodást, bizonyos elvnek a maga régi tiszta lényegében való újra megéledését, mintegy feltámadását. Ez alapon joggal nevezzük az emberiség szellemi megújhodásának ama ragyogó epocháját, a mely a középkort lezárja s az újkort bevezeti, a „renaissance“ nevével, mert valójában nem egyéb az, mint az antik klasszikus világ szellemének újra megéledése és sikra szállása a középkor sötét hatalmasságaival szemben, felsza* Budapesti Dávid Ferencz Egylet III. Évkönyve, 41. 1. 1*
