A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1904-1905 (Budapest, 1905)
IV. Felolvasó ülés
44 embert leginkább érdekli, a melyről az öntudatra ébredt, gondolkodó embernek vágya, törekvése tudakozódik, hogy t. i. mi a legfőbb jó, mi a boldogság ? Kitűzi a czélt: legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes! s reámutat azokra a csudás erőkre, a melyek a világ szemében erőtelenségnek látszanak, de a melyek valóság szerint a czél felé törekvőt, a boldogság után sóvárgót diadalmasan gyámolitják. Ezek a gyengeségnek látszó csudaerők: lelki szegénységünk megismerése, a bíinbánat könyhullatása, az alázatosság, az igazság éhezése, az irgalmasság, a szív tisztasága, a békességre igyekvés és türelmes szenvedés az igazságért! Testvéreim! ennek az egyedül való czélnak tündököltetése, s ezeknek a boldogságra segítő erőknek gyarapítása a keresztyén egyházaknak szentséges feladata. Ennek a feladatnak teljesítésében lehetséges, sőt kötelező a versengés, mert ez harag nélkül való, az embereket nem meríti bele a veszedelembe, nem támaszt viszályt, sőt az ilyen versengés a világot az igazi, az erkölcsi haladás útjára vezérli. A jóakaró embereknek s a keresztyén egyházaknak ilyen czélu versengése annyival inkább kötelező, mert azt látjuk, hogy az Idvezitő szavaiban tündöklő czélt az emberi tudatlanság és gonoszság elhomályosítja s a gondviselő Isten kegyelméből nyújtott s a kijelentés tökéletes hírnöke által mutatott eszközöket a világ tétlenségben sorvasztja. A boldogságnak evangyéliumi eszményképe helyett az ember más képet fest magának a gazdagság, a gyönyör, a hiú nagyravágyás, a múló dicsőség tarka színeivel s e kép életrehivásának segítő eszközei az önzés, a kisértetbe és tőrbe ejtő meggazdagodási vágy, az irigység, a romboló versengés, gyülölség, harag, felfuvalkodottság. Azonban a történelem azt bizonyítja, hogy bármilyen sötét legyen természetére és szándékaira nézve a tudatlanság, bármennyire igyekezzék is megrontani a lelkek világos látását a gonoszság: az isteni kegyelem sohasem engedte, hogy az általa kitűzött czél virradást nem ismerő homályba vesszen s az általa nyújtott eszközök a gonoszság sarába végkép elmerüljenek. Az önzésbe merült világ lelkének fenekén titkos óhajtozás élt az eszmény után, a gyönyörökbe elmerült ember, ha a mámor karjai ringatták is, álmainak birodalmában a földinél tisztább örömet keresett. A világosság, mit isteni kegyelem gyújtott, egyesek szeme előtt mindig tündökölt, az erő, a melyet az Ur irgalma nyújt, az élő hit ereje egyesek lelkében soha meg nem fogyatkozott s voltak mindig az isteni jóságnak választott edényei, a kiknek szive-lelke a czélhoz vezérlő eszközöknek gazdag tárháza volt. S e
