A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1904-1905 (Budapest, 1905)

III. Felolvasó ülés

30

királyt, ki bosszút lihegve üldözi őket, százféleképen játszák ki, mig végre is kénytelen belátni, hogy többet vagy legalább is annyit tudnak, mint ő maga. Egy-egy elhagyott házat megszállva tartanak az ördögök s rettegve kerüli a nép ezeket; jaj a vándornak, ki e házakba téved, de mindig akad egy bátorszivü ember, a ki szembeszáll az ördögökkel, legyőzi őket. Van olyan is, mint például a „félszkereső“ Pihári, aki arról hires, hogy senkitől, semmitől meg nem ijed s ki keresve keresi az alkalmat, hogy szembeszállhasson az ördöggel, annak a nagy tömeg által rettegett hatalmával. Természetesen mindig az ember kerül ki győztesen. A minthogy az ember erősebb a legerősebb állatnál is, mert az erőt pótolja az ész. Van egy mesénk, mely azért állítja szembe az embert a farkassal, medvével, oroszlánnal, hogy csak nyilvánvalóvá tegye ezt az igazságot: az ember a legerősebb. A furfang, leleményesség dolgában is az ember fölötte áll a legravaszabb állatnak, a rókának is, mely pedig ugyancsak több rendben megcsufolja a többi állatokat. Ám az ember sok hasznát veszi az állatnak s tömérdek mesében látjuk együtt az embert és az állatot, emez segiti amazt az erejével, de még az eszével, találékonyságával, a természeti dolgokban való tudásával, tapasztalataival is. És van oly mesénk, melyben az állat pirit rá az emberre: szemére lobbantja a hálátlanságot. A kis kakas, a ki a szegény embert nagy furfangjával és hűségével gazdag emberré teszi, halottnak tetteti magát, hogy kipróbálja gazdáját. És ez a szemétdombra veti a helyett, hogy tisztességesen eltemetné.

— Látszik, hogy ember vagy! — szégyeníti meg a kakas a gazdáját, ki azután csakugyan nagy kényelemben tartja a kakast s mikor aztán valósággal meghal, tisztességesen eltemeti.

Közismeretes, hogy a boszorkányoknak, vasorru bábáknak mily nagy szerepök van a mesékben. A mesék hőseinek sok dolgot adnak, sűrűn vetik elébök a mindenféle akadályokat, de a vég mindig a hős győzelme. Az igaz, az egyenes utón járás diadalmaskodik.

Népmeséinknek kedves tárgya az elmét próbára tevő fogas kérdések feladása is. Nagy hire van egy leánynak: okosságban, elmésségben nincs párja hetedhétországban. A király kételkedik ebben s odaizen neki: van neki a padláson százesztendős kendere, fonja meg azt aranyczérnának. A leány visszaüzen: van nekik százesztendős sövényök, csináltasson abból a király aranyorsót s akkor szívesen megfonja az aranyfonalat, de azt csak nem kívánhatja a király, hogy az aranyfonalat haszontalan faorsón