A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1904-1905 (Budapest, 1905)
I. Felolvasó ülés
7 napfényre hozott, az igazságok, a melyekhez felismerésük első pillanatától fogva a reformácziónak mindvégig hűnek kell immár maradnia, mert léte, egész existencziája gyökerezik azokban. Reformátori nagy munkájukban nagy hitjavitóinknak különösen két dologra volt szegezve a figyelmük. Egyrészt hogy tanításuknak feltétlen evangeliomszerüségét igazolják, másrészt hogy meggyőzzenek mindenkit arról, hogy ők nem akarnak uj felekezetet vagy szakadást, ellenkezőleg egyetlen czéljok, hogy Krisztus egyházát az időközben reátapadt visszaélésektől megtisztítsák. Luther maga a leghatározottabban tiltakozik az ellen, mintha ő felekezeti egyházat akart volna alapítani. „Első sorban is — mondja egy röpiratában (Treue Vermahnung D. M. Luthers an alle Christen, sich vor Aufruhr zu hüten. Anno XXII.) — arra kérlek, hogy nevemről hallgassatok s magatokat ne lutheránusoknak, de keresztyéneknek (Christen) nevezzétek. Mert kicsoda az a Luther? A tan, a mit hirdetek, nem az enyém. Meg aztán nem is feszítettek meg engem senkiért. Pál apostol nem tűrte, hogy a keresztyének magukat Pálról vagy Péterről, hanem hogy egyedül csak Krisztusról nevezzék . . . Ugyan mikép is juthatnék hozzá, én nyomorult féreg, hogy Krisztus gyermekeit az én boldogtalan nevemmel illessék. Könnyű a pápásoknak („Papisten“), ők joggal viselik a pártos „pápás“ nevet, mert hogy Krisztussal s az ő nevével nincsenek megelégedve — s azért mesterök a pápa is. Én azonban és a kér. gyülekezet csak egy közönséges tant ismerünk s az a Krisztusé, a ki nekünk egyedüli mesterünk is.“ Az evangéliommal és az ős keresztyén katholikus egyházzal való ezen azonosságra törekvés okozta, hogy bárha a hit és élet dolgában a reformátorok vissza is mentek az egyedüli ősforrásra, a Szentirásban foglalt Igére, a tan dolgában megállották az egyetemes katholikus symbolumoknál, a minek érthető psychologiai oka az volt, hogy szemben a pápás egyház római katholiczizmusával minden kételyt kizáró módon beigazolják, hogy ők az ősi keresztyén katholikus elv és tradiczió legitim leszármazottjai, melytől a római egyház eltért. Személyes dogmatikai erős meggyőződés s a szentháromságtant hirdető ez őskatholikus symbolum e nagy apologetikus jelentőségének felismerése tette nyilván Kálvint oly megérthetően bár, de megbocsáthatatlanul zordonná és engesztelhetlenné a szentháromság tanát tagadó Servétte! szemben, mert attól félt, hogy e tan alapjainak megingatásával magának az egy közönséges keresztyén anyaszentegyháznak s evvel az ő maga egész reformátori
