A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 2. évkönyve 1902-1903 (Budapest, 1903)
VI. Felolvasó ülés
76 Hajh, mert sokan ... sokan valának, — Bár ajkukon méz és kenet — Kik egykoron a félvilágnak Felmart testén tort ültének! Kiknek lefoglalt hit, nevek: Isten, Megváltó — Szeretet. Mig lelkűk mélyén harczok üszke, Boritni mindent lángba .. . tűzbe. Megszűnt a vész. Nem füstölögnek Ma már a máglyák üszkei. De zúg . . . morajjá kél a földnek: »Élek! harczom megküzdeni« S hol égre tört előbb a láng, Vész, pusztulás, halál gyanánt: Ott a föld méhe most dübörgőn, Izzó tűzként forr, hogy kitörjön. Világok nyernek fényt a naptól, Nyitott könyv az égboltozat. Fény, élet kél a gondolatból, Eszmék vívják nagy harczukat. Viz, lég, hullám s villám felett, Harczolnak bár az elemek — Úrrá lett az ember hatalma, Csodák diadalát aratva. De mig ég és föld csodái nyilván Isten fenségét hirdetik: A gyarló ész a fényt nem bírván, Siketvakon tévelyeg itt. Hol a tudd* lát, hisz, remél — A vak, vakondok éltet él. A sorskerékbe kap mégis merészen, Hogy az idők folyása visszatérjen. Fészkére tér a sas, a kánya, A tigrisnek van otthona. S ember, ki Istenét szolgálja, Nem ismer itt hazát soha!*) Botorul megtagadni kész Mindent, amit a szív, az ész, Örök, édes törvényül oltott Emberbe, hogy legyen itt boldog. *) íme, a francziaországi kongregáczidk (szerzetesek) készebbek voltak hazájukból a világ bármely részébe inkább kivándorolni — magukkal vivén több mint háromezer millió vagyont — semhogy hazájuk törvényeinek magukat alávessék.
