A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 2. évkönyve 1902-1903 (Budapest, 1903)
VI. Felolvasó ülés
71 mert a politikai érdek, hol a nemzeti, hol az idegen s igen gyakran inkább az utóbbi nem engedte, hogy azok a szárnyak, melyeket levágtak egy helyről, megnőjenek más helyen. A Jeremiás próféta esete, mit már érintettünk, nyilván igazolja, hogy az Írók nem nagy tisztességnek örvendettek közöttük. Mikor az irók meghódították maguknak az országot, akkor elismerte a közönség is a hébereknél, éppen mint nálunk magyaroknál, hogy az íróké is nagy hatalom, melylyel számolni kell. A héber Írókra akkor került el ez a dicső időszak, mikor a nemzeti eszmények már teljesen vagy jórészt meg voltak ölve. A mikor nem volt országuk, nem volt nemzeti jellegű fővárosuk: a Babyloni fogság után.*) így magyarázódik meg az a sajátságos jelenség, hogy a papi felfogás, az istenuralom eszméje vonul át a történelmi, a prófétai és a törvény-irodalom termékein is. Mikor kifelé nem számíthattak sikert. A mikor már fölkellett adni a földi monarchia eszméjét, fölvették az égi monárchájét, aki ellen addig oly sokat vétkeztek s megalakították a theokratiát, melynek az Isten a feje és a főpap a földi helytartója és végrehajtója. Mindez az átalakítás pedig történt az 5-ik száz közepén kezdve le a 2-ik száz közepéig Kr. e. Hogy ebben a dolog természete szerint a Mózes nevéhez fűzött irodalom került elől, azt e pár vonás figyelembe vételével megérthetjük. Különben is a Mózes és nagy ősei neve körül rajzolták a nemzeti legendákat, melyek egyben istenlegendák is. Ezek között a világteremtés eszméje helyet követelt, már csak azért is, mivel természetszerű, de főleg azért, mivel Babylouban, hol az irodalmi ébredés kezdődik, megismerkedtek a teremtés szép földolgozásával. A Mózes nevéhez fűzött könyv különben oly sokféle anyagot ölel fel, hogy már a XVlI-ik száz elején ki merte mondani Spinoza, hogy azt nem Írhatta egészen Mózes, hiszen saját halálát csak nem Írhatta meg. (5 Móz. XXXIV. 5) Arra is rájöhetett volna, a mit most már kétségtelenül látunk, hogy e könyvnek egy tekintélyes része olyan viszonyokról beszél, a melyek nem is a jeruzsálemi első, hanem a második templom korára találnak. Rájöttek, s ezért hálával kell adóznunk a XVIII. és XIX. száz íróinak, hogy a Mózesi könyvek legalább is négy olyan feltűnően elütő tényezőből állanak, a melyeket épen oly kevéssé lehet összetéveszteni egymással, mint az agyagot a palával és a gránitot a vassal. *) Vájjon nem a XVIII-ik száz babyloni fogsága ébresztette-e föl a magyar nemzetben az irodalom mivelése eszméjét és érzetét ?
