A budapesti Dávid Ferencz Egylet 1. évkönyve 1901-1902 (Budapest, 1902)

II. Felolvasó ülés

30

szemeit . . . Először küldjük ma innen, a magyarok szép és szabad fővárosából — mint Egyesület — fohászunkat Istenhez, azért a végtelen kegyelemért, hogy hivséges szolgája ártatlanságát napfényre hozta és nevének s emlékének az igazság elégtételét kiszolgáltatta.

Sokat hányatott hazánk és a vértanuk vérével öntözött kicsiny egyházunk történetében aranylap az O élete, mely ragyog mint a brilliánt, gyújt mint a tűz, erősít mint a szentlélek. Miként a világitó tornyokat azért helyezik a tenger szorosaiba, hogy a sötétségben kalauzai legyenek a hajósoknak: akként messzeragyogó tüzoszlop marad O mindazok előtt, a kik a hitélet igazságainak keresésében világosság után epekednek. Neve eszményt képvisel, mely „a koporsóból is kikel és Eget kér“.

Te már a halhatatlanság szent csarnokából megdicsőülten intesz felénk rég elköltözött nagy Mesterünk 1 Ott pihennek poraid Déván, jeltelen sírban, de vigasztalásunkra mégis az édes hazai földben. Ki virrasztott melletted utolsó éjjeleiden? Ki enyhítette fájdalmaidat? Ki hallotta néma börtönöd falain kivül szenvedéseid, haldoklásod elfojtott sóhajtásait ? Ki volt tanúja áldásaidnak, miket egyházadra kértél és imaszavaidnak, mikkel tieidtől búcsút vettél? Ki fogta be szüntelen világosságot kereső szemeidet a nagy álomra ? Hol van nyugovó helyed ? Nem tudjuk. Sírodat nem jelzi emlékkő, de halhatatlan nevednek örökké élő emlékoszlopa marad: szentegyházad.

Kozma Gyula.

Déva vára.

— Perczel Ferencznének ajánlva. —

Óriás határkő kelet s nyugat között,

Melyet annyi könyü, annyi vér öntözött,

Állsz még, oh dicső vár, komor fenségedben, Késő utód előtt hálás kegyeletben.

Ormaidon pihen tépett vándor felhő, Bokraiddal játszik nyájas esti szellő;

Csillagok kigyulnak, hold világa dereng, Lelkem is édes-bus múltadon elmereng.