Az unitáriusok háromszázados zsinati ünnepélyének emléke, az 1868-ik év augusztus 29, 30 és 31-ik napjain Tordán tartott könyörgésekben és egyházi beszédekben (Kolozsvár, 1868)

VI. Simén Domokos: A pap az évangéliomnak óltalmazója. Könyörgés és egyházi beszéd

75 teljük e háromszázados zsinati emlékünnepet kedves atyámfiai, nagy érdemű zsinati gyülekezet! Vallásos eszméink, nézeteink, elveink 18 száz évesek, bár unitá­rius név alatt e hazában csak 300 év óta léteznek törvényesen. Csak 300 éve, hogy Dávid Eerencz, Kolozsvárit a tordautcza szögletén levő kerek kövön, a körűié tolongott néptenger felett, mint árbocz, feltűn­vén , szónoklatával viharként zaklatá fel a kebleket, s menynydörgő szózatával a velők megoszlásáig hatott; igazságaival, melyeket hirdete: „Egy az Isten avégetlen természet felett, egy Isten alkotá a menynyet és a földet, egy Isten kormányozza a világegyetemet, s tartja fenn végetlen hatalmával“, anynyira meggyőzte, elragadta hallgatóit, hogy a föllelkesült nép az ő hitére áttérve, vállain vivé be szónokát a Zsigmond király által épített piaczi nagy templomba. 300 év csak múló pillanat az idők végtelenében; de egy vallá­sos közönség életében nagyon sok lehet, főleg ha eseménydús, ha vi­szontagságteljes. Voltak ez idő alatt szebb napok, fénypontok is val­lásos életünk történetében. Oh! de hányszor nem czikáztak dúló villá­mok életünk egén ?! Hányszor nem volt okunk elzengeni szent Dávid­dal: „Öröködbe, Uram! pogányok jöttek, és szent tem­plomodat megf er t őzt ették“?! ’) Hányszor nem kellett a hit­szabadság szent harczát harczolnunk a babona, tudatlanság, sőt néha a zsarnok hatalom ellenében is, csupán az igazság, tudomány és szeretet fegyverével?! Hányszor nem tört fel szivünkből, a vallásunkat üldöző időkben, amaz isteni gondviselésbe vetett erős bizalom : „E r ő s v á­­runk nekünk az Isten, és paizsunk ellenség ellen“?! s mint enyhültek aggodalmaink , mint tisztult egünkről a vihar borús fellege, midőn ama biztató szózatot hallottuk: „Megáll az Isten­nek igéje, és nem állhat senki ellene, mert a nagy Isten vagyon mi velünk“! Hányszor nem kellett a sértegető gúny- és vádszavakra igy kiáltanunk a kesergő Jeremiással: „Uram! éretted szenvedjük a gyalázatot“!2) smert Dáviddal: „meg­kerestük az urat: meghallgatott minket3), ésnem volt gonoszszal hozzánk, a vele békében lakozóknak“ 4). De bár mindenfelől veszély, csapás, méltatlanság környezett is: mi nem csüggedtünk el, mert tudtuk, hogy „Isten az övéit el nem hagyja, s hogy az igazságnak elébb utóbb diadal­') Zsolt. 79, 1. Jerem, 15, 15. 3) Zsolt. 34, 5. ") Zsolt. 7, 6.

Next

/
Oldalképek
Tartalom