Az unitáriusok háromszázados zsinati ünnepélyének emléke, az 1868-ik év augusztus 29, 30 és 31-ik napjain Tordán tartott könyörgésekben és egyházi beszédekben (Kolozsvár, 1868)

V. Mózes András: A keresztény felvilágosodás diadala. Könyörgés és egyházi beszéd

58 Példákat hozhatnék fel az idők eseményeiből a keresztény felvilágo­sodás hatalma s vívmányai megmutatására az emberi hatalommal szem­ben , hol a győzelem vérrel szerezve habár, de soha el nem mara­dott. Oh de hiszen ez napnál világosabb tény előttetek! Legyen tehát elég az egyetlen példa felemlitése , hitsorsosim ! melyen szivetek és lelketek úgy is csüng, s melynek köszönhetitek, hogy ma már szaba­don lélegzelhettek a hitszabadság karjain ; legyen elég azon egyetlin példa felemlitése, midőn hiteldődeink felvilágosodván arról: hogy n i n­­csen más Isten, hanem csak egyr.), szemben az üldözés és vérszomj kínzó fegyvereivel — bátorító énekkel ajkukon : E r ő s v á­­runk nekünk az Isten és paizsunk ellenség ellen —meg­őrzők az alapot, melyen az egy igaz Isten hite felvirágozhatott.— Az ünnep fénye, melyet ma háromszázados névvel ünnepiünk h ! úgy is ide sugárzik viszsza, megvilágítani az előttünk feledhetetlen sírhalmo­kat. — Oh legyen hát ez ünnephez méltó érzületünk az érdem elisme­rése—a kegyelet áldó szavaival: áldás emlékeitekre ! legyen a meg­győződés hite jelszavainak hirdetése: a keresztény felvilágosodás meg­szabadít az emberektőli félelemtől,— s meg végre 3-or a haláltóli félelemtől is. Az est közéig, a nap nyugvóra készül, sugarai bágyadtak, a láthatár sötétül, még egy néhány óra avagy perez , s éj boruland a szép vidékre. Egy hű kép ez, oh büszke halandó! azon végjelenethez, midőn a szív , ez a min­den érzemények raktára, mind halkabban dobogva; a szem, ez a bű­bájos fényű lámpa hovatovább sötétülve — életedre egy éj , a halál síri éje sötétülend. — S oh ki Írhatná le a végső jelenet érzeményeit— tudatával a bizonyos meghalásnak, s szemben azon paizsos férfiúval, kit a rémes képzelet halálnak nevez? Ki mérhetné meg a kínnak és fájdalomnak tengerárját, midőn az öldöklő angyal már búcsuzóra int, búcsúzéra a gyöngéden ölelő hitvesi karoktól s könyező gyermekek­től, — búcsuzóra a tiszta keblű barátoktól s egész világtól, ha Jézus a sírontúli létről fogalmat nem ád vala ?— így sem lehet feltudni h! ha a megválás ez érzékeny perczeiben fáj és sajog a gyöngéd emberi szív, reszket és nyughatatlan a halállal szemben, mely szerettei kö­réből kiszakítja! hiszen keblünkhöz van nőve az élet szeretete s bölcs Salamonként: édes a világ s jó a mi szemeinkkel néz­nünk a napot s.), a halál éje pedig puszta— örömtelen. r.) 1. Kor. 8, 6. a.) Préd. 11, 7.

Next

/
Oldalképek
Tartalom