A Magyarországi Unitárius Egyház 1903. augusztus hó 23-24-ik napjain Vargyason tartott Zsinati Főtanácsa alkalmából mondott imák és beszédek (Székelyudvarhely, 1903)

49

előzzük, mint ahogy az utazásban is, aki sebesebben vagy nagyobbakat lép, előbb halad. Ezt látjuk a vallások történetében is. Ide s tova 2000 éve, hogy a nazarethi próféta tanításai elhangzottak s alig hogy az emberiségnek egy harmad része ismeri ma is azokat. De a keresztény vallást is mindjárt kezdetben már az apostolok különbözőleg fogták fel és értelmezték. És annak fönséges voltát semmi sem mutatja inkább, mint fejlődésképessége, mint az, hogy annyi századon át a folyton haladó miveltséggel lépést tud tartani, csak legyenek, akik abba a kor lelkét, a kor szellemét beleheljék és ne tegyék hasonlóvá a Prokrustes ágyához, a melybe, a rege szerint, ha valaki nem fért el, nem az ágyat nyújtották meg, hanem az embert csonkították meg az ágy méretéhez.

Ez ellen a lelki megcsonkittatás ellen emelték fel szavukat a XVl-ik század nagy reformátorai, aminek eredménye lett a protestantizmus. Ezt a lelki megcsonkittatást igyekeztek kikerülni a mi hitelődeink is azzal, hogy a reformátorok által készített hitvallást sem fogadták el teljtartalmulag, hanem azt a maguk józan értelmének és lelkiismeretének megfelelőleg módosítva, megalapították unitárius egyházunkat. És ime, ez elvet látjuk ma érvényesülni, tekintet nélkül felekezeti álláspontjukra mindazoknál, akik a kér. vallást nem egy múmiának, hanem élő és éltető szellemnek tekintik. Ez alapon kívántam annak jövője iránt már tegnapi beszédemben reményt ébreszteni a ti telketekben; a mire feltétlen szükségünk van. Mert amint halhatatlan nagy Eötvösünk mondja : »A remény az az erő, amely által haladunk.« S valamint a gazda a jövő termés reményében miveli nagy gonddal és szorgalommal szántóföldjét vagy amint Pál apostol mondja : »A ki szánt, jó reménységgel szánt« (1. kor. 9. 10.), úgy mi is egyházunk és vallásunk iránti kötelességeinknek csak akkor teszünk eleget s csak akkor tudunk azokért igazán lelkesülni és áldozni, ha nem kételkedünk azoknak jövőjében. S ha eddig elszigeteltségünk némileg talán zsibbasztólag hathatott telkünkre, most amikór vallásos nézeteink és hitelveink, ugyszólva, nemzetközi forgalmat nyertek, most kétszeres erélylyel és buzgalommal kell azok mellett kitartanunk és terjedésünket, illetve egyházunk javát és előmenetelét munkálnunk.

4