A Magyarországi Unitárius Egyház 1903. augusztus hó 23-24-ik napjain Vargyason tartott Zsinati Főtanácsa alkalmából mondott imák és beszédek (Székelyudvarhely, 1903)
29 eget és földet betöltő szeretetének bizonyságai. Hogy virágzó állapotban van magyar hazánk és él szabadsága, hogy anyaszentegyházunk hajója a zivataros múltban el nem veszett és lángol felette a lelkiismereti szabadság égi tüze, mind-mind az ő nagy jóságának köszönhetjük, mert »a mi Istenünk cselekvé azt, hogy azok meg maradjanak a mi boldogságunkra.« Pedig mennyi változás még egy nap alatt is; hát annyi évszázak, sőt több ezer év alatt ?! Ámde éppen ebben van az az isteni nagy bölcs czél, melyet mi megérteni nem tudunk, melyet csak találgatunk, mit a költő e szavakban fejez ki: »tenyészet van itt a rothadásban, örök élet a változások forgó gyűrűjében.« Én úgy hiszem kér. gyülekezet, hogy e mondás igazságát egyaránt nyilván tapasztalhatni a kül és bel világban, fennt és alant. Hisz a mióta, a biblia szerint, a nagy mindenség megteremtetett és az Úr megáldá a teremtés utolsó napját, kibeszélhetetlen az a sok változás és átalakulás, melyeken a világ és ember keresztül ment. Magán a földtekén a fellegekkel csókolozó hegyeket az »alvilággal érintkező« tengerek váltották fel, melyekre a nap többé nem jön fel, nem nyugszik le, hanem azok forognak e körül, igy »uralván a napot.« A bibliai paradicsomot, mely munka és fáradság nélkül is bőven hozott áldást, hasztalan keressük; verejték kell ma, hogy áztassa a rögöt, hogy az arany kalászt teremjen. Babylon helyén uj város épült; levezetve már Sión villáma, mely között kiadta az Úr a tiz parancsolatot. Jeruzsálemben temploma áll ma, a meg feszitett Krisztusnak; a hírneves Róma és büszke Athén már uj szerepet játszik s a két régi világrész között csatornát nyitott az uj idő. Átalakult »a teremtés koronája: az ember is,« leélte gyermekéveit régen, férfi lön belőle. Nem szolgálja vakon a körülte nyilatkozó jelenségeket, por testében az eszmélő, gondolkozó »valamire« függesztő tekintetét s ismert önmagára. Felszállt a magasba s kimérte az égi napok útjait, leereszkedett a mélységekbe s köztulajdoné tette az elrejtett kincseket. Istent, ki időkön át keresett maga felett, alatt és körül, Sión vagy Garizim hegyén, már megtalálta mindenütt s keblében a szikrát, mely őt emberré emelte. Többé nem állat, hanem erkölcsi lény, kinek pályája itt kezdődik ugyan, de nem végződik itt, mert örök élete van. Hitéről, mely Istenhez vivő szárny, melyre babona alakjában
