A Magyarországi Unitárius Egyház 1903. augusztus hó 23-24-ik napjain Vargyason tartott Zsinati Főtanácsa alkalmából mondott imák és beszédek (Székelyudvarhely, 1903)
21 Ezért van im — ez alkalommal — egyházunk zsinati ünnepélye rendjén is — megtérítve ez asztal, a mely midőn vendégségével kínál, a mester szavaival hiv: „Jöjjetek hozzám mindnyájan. “ Tudnunk kell pedig, hogy ezen asztal és annak vendégsége az életre hiv s nyújtandó tápláléka közelebb viszen az idvesség forrásához. Emeljük fel hál sziveinket, nyújtsuk ki hát kezeinket: vegyük a jegyeket. De ne feledjük a Jézus ajkairól hangzó kérést: „Tegyétek ezt mindannyiszor az én emlékezetemre.“ Tegyük az ő emlékezetére, mert az az emlékezés — ezen asztal mellett — bár elsősorban az üldöztetést, a szenvedést, az ítéletet és annak irgalmat nem ismerő végrehajtását és igy a rossz akarat s gyülölség diadalát hirdeti is — az igazság, ártatlanság és emberszeretet felett, — mindazonáltal arról győz meg, hogy nem a halál, hanem az élet; nem a megpecsételt és megerősített záró kő, hanem a megnyitott sir; nem az utolérhetetlen és lángpalóssal őrzött menyország, hanem a megnyilatkozott egek — az emberi léleknek örök boldogságot ígérő reménységei . .! Tegyük az ő emlékezetére . ., azonban ne feledjük, — hogy nemcsak a gyásznak és siralomnak érzelmei, melyek a kereszt kínjainak elgondolására még ma is sajgó fájdalommal mardosták sziveinket; nem is csak a halálnak ijesztőképe, mely oly sokszor tűnik fel s gerjeszt félelmet hivatásunk nehéz küzdelmeinek folyamán, — kell, hogy vezetőink legyenek emlékezetünkben . . ! Nem, nemcsak a néma szenvedés, tövissel koszoruzott ártatlanság, a keresztről alá hulló veríték és vércseppek kell, hogy meghassanak és vezéreljenek emlékezetünkben! Nekünk az élő, a munkásság külömböző téréin az életgondok terhét hordozó, az emberi nemes hivatás magasztos czélját megvalósítani önzetlenül törekedő Jézusra, mint a mi testvérünkre —- kell irányítanunk a mi tekintetünket, — midőn ezen asztal vendégségében résztvenni óhajtunk, — hogy megismervén, követhessük őt — nemcsak az utolsó vacsorától a Golgotáig, hanem az önmagunk megpróbálásától — ott a kietlen pusztában — életrendjének mindazon megnyilatkozásain át, a melyek folyamán láthatóvá lesznek — mint drága kincsek — az ő szivének érzései, lelkének gondolatai, szeretetének bizonyság tételei . .!
