Ferencz József: Egyházszertartási dolgozatok (Agenda) (Budapest, 1878)
Első rész: Keresztelésiek
mert örömet kell hogy adjon nektek e másodszülött avagy csak azért is, mert benne az első szerető testvért talált, ki neki a vér egységénél s természeti ösztönből sorsosa és támasza lesz. Lám, a természet rendje szerint, mire a gyermek emberkort ér, a szülők már többnyire elhalnak; alig nevekedik fel az ifjú, a férfi és agg már e földről elköltözött; de a gyermekek együtt játszódják el ártatlan gyermekjátékaikat, együtt űzik a mező lepéit, élvezve az ifjúság aranykorát, együtt küzdve ideáljaikért, s ha életreményeiket elhervasztja a tapasztalás veröfénye és az ifjúsági ábrándok bubáját elűzi az aggkor gondfellege, végre egymásután kis időközökben, olykor csaknem egyszerre hagyják el a földi pályatért, és igy az egész életet egymásnak társaságában, egymást biztatva ésbátorítva, együtt örvendve és bánkódva töltik el. S kérdem : nem boldogság-e ez? Nem boldogság-e tudni azt, hogy vannak lények,, kiket nem az érdek, hanem a szeretet gyöngéd érzelme köt hozzánk, kiknek barátsága nem számításon, hanem a szív önkéntes hajlamán nyugszik, kiket sem szerencsénk, sem szerencsétlenségünk nem képes tőlünk elszakitni ? S mert a gyermekek testvéreikben ily kiválóan kedves lényeket s hiv barátokat bírnak, kik önfeláldozólag s kölcsönösen igyekeznek egymást szeretni s boldogitni: nektek is, kedves szülők! valóban van okotok újszülötteteknek örvendeni. Azonban a közmondás azt tartja: «lements után kell dicsérni a napot!)) S ime én mégis ez ártatlan csecsemő életének még alig kihasadt hajnalán már az ő napját forgatom elmémben. De hiszen ti is alkalmasint hasonlót cselekesztek, titeket is e perczben nemcsak a jelen, hanem a jövő is érdekel s nem lehetlen, hogy képzeletetök a pólás gyermek helyett egy felserdült ifjút láttat veletek már most, ki vidáman jár s kel előttetek, munkáját végezve s nektek új meg új örömeket szerezve. S miután én is a jövő eshetőségein legeltetem lelkemet, mondhatnám azokkal ábrándozom : miért ne engedném meg ez édes kedvtelést nektek ? miért rettentenélek vissza attól azon bizonytalanságra való emlékeztetéssel, mely az ártatlan csecsemő jövőjét vastag lepelként rejti el szemeink elől. Nem, én nem akarom megzavarni e pillanat örömét; nem kérdem : minő sors vár ez ártatlanra ; nem tudakozom életének végét, nem epesztem magam avval, ha vájjon szerencsés vagy szerencsétlen lesz-e ő ? hanem Istenben helyezem bizalma-