Torontói Tükör, 1986 (2-3. évfolyam, 23-30. szám)
1986-07-01 / 27. szám
8 oldal TORONTÓI TÜKÖR -1986 JÚLIUS Mindig lenyűgözték a fantáziánkat az olyan gyerekek, akik az emberi társadalmon kívül nőttek fel. Némelyik ilyen eset több mint kalandos híresztelés. Valóban léteztek olyanok, akik a vadonban teljesen magukra hagyatva életben maradtak, mondhatni állatok nevelték fel őket vagy akiket szüleik valahol sorsukra hagytak. Ezek az esetek halk, de meghallgatásra érdemes érveket jelentenek a régóta tartó vi tában, hogy emberi mivoltunk velünk született-e vagy a neveltetésen múlik. 1970 novemberében, Los Angeles ben egy majdnem vak asszony je lentkezett segélyért egy szociális hivatalban. Vele volt a kislánya egy sápadt, elcsigázott, ideges és félénk gyermek. Ritkás volt a haja és sötétre színeződött a foga, bizonytalanul állt a lábán, mint egy öregaszsaony. Rothadás szagát árasztotta, és egyetlen szót sem tudott szóilmi, csak érthetetlen, mormogó hangokat hallatott. A szociális gondozónő rémülten hívta be a főnökét, az csak egy pillantást vetett a gyermekre, és, riasztotta a rendőrséget. MINDENT LEKÖPKÖDÖTT így fedezték fel azt a Susan W. ne vű kislányt, aki Genie néven került be a szakirodalomba. A kislányt azok az orvosok és pszichológusok nevezték el így, akik a következő években foglalkoztak vele. Genie nyolcévesnek látszott, valójában tizenhárom éves volt, és olyan élet állt mögötte, melyre gyenge szó az, hogy rettenetes. Állapotát a tudomány deprivációnak nevezi. Genie anyja nagyon gyengén látott, különben is tehetetlen asszony volt, apja pedig zsarnok hajlamú és téveszmék rabságában élő férfi. Utálta a gyerekeket, állítólag főleg a lármájukat nem tudta elviselni. Amikor Genie húsz hónapos volt, apja saját kezűleg készített egy köteléket, amellyel egy majdnem üres kis hálószobában a kislányt meztelenül egy vécé-székre kötözte. És ezen a helyen, ebben a helyzetben töltötte Genie a következő tizenkét évet. Este, ha éppen el nem felejtették, kényszerzubbonyt adtak rá, és egy gyermekágyba fektették. Soha nem hagyhatta el a vörös falú szobát, amelynek elfüggönyözött ablakán át csak az ég egy darabját lehetett látni, és ahová szinte semmilyen hang nem hatolt be. , A kislányt tejjel és bébikásával etették. Családtagjain kívül senkit sem látott. Senkinek sem volt szabad beszélnie vele, és neki sem volt szabad semmilyen hangot hallatnia. Apja, ha dühös volt rá, bottal verte; máskor ő és később a kislány bátyja is úgy morgott, vicsorgott és ugatott rá, mint egy kutya. Az anyát férje annyira megfélemlítette, hogy nem mert segíteni a kislányán. Egyszer aztán, miután összekapott az akkor már hetvenéves férjével, mégis összeszedte a bátorságát, és telefonált a saját anyjának. Amaz rávette, hogy jöjjön el a férje házából a kislánnyal együtt. Így került Genie végre a szociális hatóságokhoz. A szülőket bíróság elé állították gyermekkínzás vádjával. Az anyát felmentették, az apa a tárgyalás napján agyonlőtte magát, egy cédulát hagyott hátra ezekkel a szavakkal: „Sohasem fogjátok megérteni.” Genie tehát tizenkét évig élt megkötözve és bezárva, emberi szó nélkül. Amikor kiszabadult, alig tudta karját és lábát kinyújtani, mereven és tántorogva járt, nehezére esett megállni a lábán. 137 centiméter magas, korához képest csenevész, és nem egészen 25 kilogramm volt a súlya. Székelési ingerén nem tudott uralkodni, minden izgalomra vizelni kezdett, állandóan nyáladzott, ez okozta rossz szagát, melegre és hidegre érzéketlen volt. Az ételt nem rágta meg, hanem a szájába tömte és várt, amíg a nyáltól felpuhul; ha elvesztette a türelmét, akkor kiköpte. A következő hónapokban és években, amelyeket kórházban, gyógypedagógiai iskolákban és egy gondozócsaládnál töltött, csak a legnagyobb nehézségek ; árán i W1# ♦ megtanulni az emberi viselkedést. Étkezésnél fel-alá járkált, elvette mások tányérjáról a csábító falatokat, mindent leköpködött és összetaknyozott, az idegenekhez egészen közel ment és rájuk bámult. Mindent el akart venni, ami tetszett neki, ő maga semmit sem volt hajlandó kiadni a kezéből, és mindenki szeme láttára maszturbált állandóan és mindenhol asztal szélén, a szék karfáján. Kiszabadulásakor szellemi érettsége olyan volt, mint az egyéves gyermekeké. Susan Curtiss, a pszicholingvisztikával foglalkozó tudományos kutató, aki évekig dolgozott vele, s több cikket és 1977-ben egy könyvet is írt róla, mégis kedves, megnyerő, figyelmes és kíváncsi te remtésnek írta le. Genie tanult, haladt, lassan egyre emberibb lett. Eleinte halk vinnyogás volt az egyetlen hang, amelyet kiadott. Azonkívül érteni látszott a figyel meztetés és a tagadás hanglejtését, meg egy két szót és fordulatot, de ő maga sohasem mondta ki ezeket. Néhány hónapi nyelvtanítás után azonban kezdte megnevezni a környezetében lévő dolgokat. Minden gyerek keresztülmegy húsz hónapos kora táján a kétszavas mondáitok szakaszán. Ez néhány hétig tart, és utána robbanásszerűen fejlődik a gyerek beszéde. Genie is keresztülment a normális szakaszokon: egyszavas mondatok, kétszavas mondatok, hosszabb mondatok. De mindez sokkal tovább tartott nála, és a beszéd normális, ugrásszerű fejlődésére sohasem került sor. Megnyilatkozásai egészen rövidek maradtak, három összefüggő szónál alig terjedtek tovább, és normális mércével mérve nyelvtanilag hibásak voltak. Hangja eleinte túl magas volt, a mondatok hanglejtését csak sokára és tökéletlenül sajátította el. 1978-ban anyja visszakapta a gondozási jogot. Elvitte Genie-t a gondozócsaládtóH, és azóta nincs róla semmi hír. Valaki bizonyára elhitette vele, hogy a tragédiából még pénzt lehet kihozni, ezért az anya beperelte a gyermekkórházat és Susan Curtisst. „Személyes és anyagi előnyökért való kihasználás” címén félmillió dollár kártérítést követelt. A bíróságok még nem hoztak végleges döntést. A tudományt már régóta izgatja a kérdés : mi lesz az emberből, ha semmilyen nevelés nem támogatja és igazítja el? Megláthatjuk-e az embert a maga természetes állapotában, olyannak, amilyen lenne, ha semmilyen civilizáció nem zárná ketrecbe? A tudomány nem végezhet brutális elszigetelő kísérleteket. Néha azonban magától megtörténik az, amit senki sem tudna, s nem is akarna megrendezni, és újabban a kutatók is a helyszínen vannak, hogy a következményeket megfigyeljék. ' Messzemenő és részletes következtetések levonásához azonban túl ritkán fordulnak elő az ilyen esetek Az elmúlt harminc évben — más szempontokból szerencsére — ötven nél alig valamivel többet jegyeztek fel. Nagyobb részüket ráadásul hiá nyosan dokumentálták, némelyik talán csak puszta szóbeszéd volt. A kétségek és tévedések sora végigvonul a vad gyermekek irodalmán egészen máig. Csaknem mindegyik vad gyerek élete végéig a legsúlyosabb hátrányokkal küszködött. Rendesen beszélni nem tanult meg szinte egyik sem. A franciaországi Lacaune városka erdős, dombos környékén a parasztok és vadászok olykor megpillantottak egy tíz-tizenkét év körüli, meztelen fiúcskát, aki láttukra elmenekült. Kétszer is elfogták, de mind a kétszer megszökött. Harmadszorra — 1799-ben — nem sikerült elszöknie, Párizsba vitték. Ott özönlött a közönség, hogy láthassa az „aveyroni vadembert”, ahogy a fiút csakhamar elnevezték. A kor ugyanis várt egy ilyen esetre: meg kell muta tkoz nia, hogy milyen az ember a maga természetes állapotában, minden civilizáció nélkül! Most kiderülhet az is, hogy mivé teheti az embert az alapos nevelés. Pinel doktor, a Bicétre elmegyógyintézet igazgatója gyengeelméjűnek tartja a piszkos fiút, aki görcsös mozdulatokat tesz, és semmire sem figyel. Pinel szerint minden nevelés hiábavaló. Egy fiatalabb orvos azonban .mégis .vállalkozik a fiú nevelésére: lean -Marc Gaspard Itard, a Császári Süketnéma Intézet főorvosa. öt évig élt az „aveyroni vadember” a batignoles-i házában, öt évig folyik a történelem egyik legtürelmesebb és legtalálékonyabb pedagógiai kísérlete. Itard fáradozása máig is jelentős a süketek oktatásában. 1801-ben az orvos tapasztalatait le is írta Egy vad ember nevelése címen. Az esetet jelentésekben, levelekben és újságcikkekben is nagyon pontosan leírták. (1970-ben François Truffaut filmrendezőt mindez egy költői és hiteles filmre ihlette, amelynek címe: A vad kölyök.) A fiú eleinte minden ruhát letépett magáról, mindent megszaglászott, mielőtt megette, eleinte csak krumplit és diót volt hajlandó fogyasztani. Tekintete ide-oda röpködött, nem tudta egy helyre összpontosítani. Érzéketlen volt a fájdalomra, a hőségre és hidegre. A legtöbb zajra nem reagált, de bizonyára nem volt süket, mert ha egy diót törtek fel a háta mögött, rögtön megfordult. Az O hangra látszott a legfogékonyabbnak. A francia „Victor” név hangsúlyos „o”-ja miatt Itard a fiút Victornak keresztelte. Victor azonban egyáltalán nem értette meg a beszédet. Az első hetekben semmilyen hangot nem adott ki; később egyegy artikulálatlan hang tört elő a torkából. Szociális viselkedése olyan szépen fejlődött, hogy Itard már emberek közé mehetett vele. Egy szemtanú levele rendkívüli jelenetet örökít meg: Victor Madame Récamier szalonjában. „Madame Récamier maga mellé ültette a fiút, abban a reményben, hogy a férfiszépség, melyet a civilizáció embere száműzött, felragyog majd a természet eme gyermekében, aki még tizenöt évesnek sem látszott... De az ifjú vadembert annyira elfoglalták a gazdag étkek, melyeket bámulatos étvággyal költött el, mihelyt a tányérjára kerültek, hogy egyáltalán nem vett tudomást a szép szemekről, melyek csábos pillantását ismételten magára vonta. Miután a desszertet felszolgálták, a fiú ügyesen teletömte zsebeit minden édességgel és gyümölccsel, amit csak el tudott csenni, majd nyugodtan felállt az asztaltól. Senki sem vette észre^hogy elhagyta az ebédlőt... Hirtelen zaj hallatszott a kertből, és Monsieur Itard nyomban sejtette, hogy ezt növendéke okozza. Felállt, hogy utánanézzen : mindannyian kíváncsian követtük, hogy felkutassuk a szökevényt. Megláttuk az ifjút, amint egy nyuszi sebességével rohan a pázsiton. Alsóingre vetkezett, hogy szabadon mozogjon. Mikor elérte a park magas gesztenyefákkal szegélyezett fasorát, utolsó ruhadarabját is letépte magáról oly könnyedén, mintha tüUből volna; aztán hihetetlen ügyességgel, mint egy mókus, felugrott a legközelebbi fára, és ott megült, magasan az ágak között.” A vad gyermekek között mindig akadtak olyanok, akikről úgy hírlett, hogy állatok között nevelkedtek fel. Disznók, juhok, medvék, páviánok, leopárdok, de a leggyakrabban farkasok között. Ezek az állítások alaposabb vizsgálat után gyakran túlzásnak vagy merő kitalálásnak bizonyultak, némelyik ilyen mesében mégis volt valami igazság. Főleg Indiában számoltak be gyakran farkasgyermekekről. 1867-ben egy tigrisvadászaton megpillantottak néhány farkas között egy hét év körüli, négykézláb szaladó fiút, és el is fogták. Dina Sanichar néven 1895-ig egy missziós árvaházban élt Agrában, úgy viselkedett, mint a szellemi fogyatékosok, és sohasem beszélt többet, mint „vah, vah” (jó) és „páni, páni” (víz). 1900 körül a dzsungelben egy ötévesnek látszó fiúcskát találtak, aki szintén négykézláb járt, keze, térde és talpa erősen kérges volt, csak nyers húst evett, megharapta a többi gyereket. 1960-ig élt Man Singh néven egy papnál, csak kevéssé tanult meg beszélni, és mindvégig gyermek módjára viselkedett. 1954-ben a lakhnaui pályaudvar várótermében egy tíz év körüli fiút találtak, aki négykézláb járt, tele volt sebhelyekké! és harapások nyomaival, csak a nyers húst ette meg, a tejet föllefetyelte a padlóra tett tálkából, az embereket megmorogta, de nagyon szeretett kutyákkal játszani. Folytatás a 9 oldalon.-..‘ -E.U.l. Százezer űrhajó horgonyzott le a Föld körül úszó felhők felett, tükrözték a bolygót éjjel és nappal. Az emberek megrettentek. A kormányok megnémultak. A zsarnokok megtorpantak. Mindenki várta a világvégét, de a világvége nem jött. Leállt a munka a gyárakban, a földeken és a hivatalokban,a televízió-adás kihagyott. Mindenki róluk beszélt a Földön. Néhány harcias kormány rakétákat lőtt fel, de a rakéták egy láthatatlan pajzsról visszapattantak a földre és szétrobbantak. Az emberek felbátorodtak. A munka lassanként újra megindult. A lelohadt fegyverek újra emelkedtek, de amikor elsütötték őket, csütörtököt mondtak. Aki hazudni akart, leragadt a nyelve. Aki csalni akart, megzápult az agya. Aki rabolni akart, megbénult a keze. Aki gyilkolni akart, szörnyethalt azonnal. Aki hatalomra tört, összeroskadt. Harminc nap múlva, más nyelven minden ország felett, egy mennydörgő hang töltötte be a sztratoszférát: ‘Ne féljetek! Mi vagyunk távoli múltatok beváltott ígérete. Ne várjátok a világ végét! A világ kezdetét hoztuk el mi nektek. Mi vagyunk a Fény Fiai. Istennek hívtátok seregünket eddig. Fegyvereiteket befagyasztottuk. Bombáitokat semlegesítettük. Vigyázni jöttünk Rátok. Vége a vásott gyermekkornak. Fel kell nőjetek végre ti is, hogy ne tékozoljátok el a kincset, amit örökbehagyott rátok a kozmosz. Egy-két évszázad múlva saját űrflottáitokon zárkóztok fel mögénk s követtek minket utunkon a galaktika többi vadaihoz, hogy együtt tanítsuk meg őket is élni. Ne féljetek hát, mert meghalt a Sátán. Megöltük bennetek a Sátánt”. Történt ez pedig az Ember születésének első évében. 1984. május 20. Zend Róbert
